- Magam sem értem - felelte az édesanya. - Mikor mesél a bácsi? - türelmetlenkedett a kisfiú. - Először azt szeretném tudni, de egészen pontosan, hogy milyen mély a lefolyó csatorna odaát a kis utcában, amerre iskolába mégy? - Éppen a cipőm száráig ér - felelte a kisfiú -, ha a legmélyebb helyen lépek bele. - Hát látod, ott ázik át az ember cipője - bólintott az öregúr. - Most persze mesét vársz tőlem, pedig mondom, nem tudok újat. - Majd kitalál a bácsi - mondta a kisfiú. - édesanyámtól azt hallottam, hogy amit csak lát, mindenből mesét tud csinálni, s amihez csak nyúl, abból történet kerekedik. - Igen, csakhogy nem az olyan mesék és történetek az igaziak. Hanem amelyek maguktól jönnek el hozzám, kopogtatnak belülről a homlokomon, és azt mondják: itt vagyok! - Most nem kopogtatnak? - kíváncsiskodott a kisfiú. Az édesanyja nevetett, beleszórta a kannába a szárított bodzavirágot, és ráöntötte a forró vizet. - Meséljen a bácsi! Meséljen! - Nem jön ám a mese éppen akkor, amikor akarja az ember! Nagyobb úr az annál: akkor érkezik, amikor kedve tartja. Várj csak - kiáltotta hirtelen. Éppen itt van. Ott ni, abban a teáskannában.   A kisfiú csodálkozva pillantott a teáskannára, amelynek födelét mind magasabbra emelte föl a gőz, végül bodzavirág üde, fehér ernyője habzott ki belőle; karcsú ágak sarjadtak ki mellette, nőttek, nyúltak, még a kanna csőréből is; szétágaztak, összefonódtak, gyönyörű bodzabokorrá terebélyesedtek; aztán fává sudarasodott a bokor, ágai ráhajoltak a kisfiú ágyára, félretolták a függönyöket - hogy virult, hogy illatozott a csodálatos fa! Nyájas arcú öregasszony üldögélt az ágak sűrűjében; különös ruhája zöld volt, mint a bodza levele, és fehér bodzavirágok díszítették - nem tudta az ember, kelméből varrták, vagy élő lombból és virágból. - Ki az a néni? - ámult el a kisfiú. - A régi rómaiak és görögök driádnak nevezték - felelte az öregúr -, de ez nem a mi nyelvünkön van. A város szélén, a matróznegyedben jobb nevet találtak rá: Bodza-anyókának hívják. Ő az, figyelj rám, s nézd ezt a gyönyörű bodzafát! - Éppen ilyen terebélyes és virágzó bodzafa zöldell odakinn a város szélén. Szegényes kis udvar szögletében nőtt, nődögélt; egy szép verőfényes délutánon két öreg ült az árnyékában: a vénséges vén matróz meg a vénséges vén felesége. Dédszülők voltak már, és az aranylakodalmukra készültek, de az esküvőjük napjára nem emlékeztek pontosan. Bodza-anyóka ott üldögélt az ágak között, és olyan nyájas arccal nézte őket, mint most téged. - Én tudom, mikor lesz az aranylakodalmatok! - szólt közbe egyszer csak, de a két öreg nem hallotta, mert a hajdani időkről beszélgetett. - Emlékszel-e? - tűnődött el az öreg matróz. - Aprócska gyerekek voltunk, és együtt szaladgáltunk, játszadoztunk ugyanebben az udvarban, ahol most ülünk. Zsenge vesszőket dugdostunk a földbe: kertet ültettünk. - Emlékszem bizony - bólintott rá az öregasszony. - Meg is öntöztük a vesszőket, s az egyik bodzaág megeredt, kihajtott, nagy fává terebélyesedett, s most, öregkorunkban, hűs árnyékot terít ránk. - Bizony, bizony - emlékezett az öreg matróz. - Ott abban a sarokban egy vizesdézsa állt, abban úsztattam a kis hajómat, amit magam farigcsáltam. De szépen úszott! Hanem aztán nemsokára én is kiúsztam másféle vizekre. - De előbb még iskolába jártunk és tanultunk - mondta az anyóka. - Amikor először vettünk úrvacsorát, mind a ketten sírtunk meghatottságunkban. Délután aztán kézen fogtuk egymást, és fölkapaszkodtunk a Kerek-toronyba; Koppenhága meg víz fölött kinéztünk a messzi világba. Aztán Frederiksbergbe mentünk, ahol a király pompás hajói úsztak a csatornákon. - Én meg nemsokára más vizeken jártam, hosszú esztendőkig hajóztam a messzi tengereken. - Sokat sírtam utánad - bólogatott az anyóka. - Sokszor már azt hittem, sose látlak többet, holtan fekszel a tenger mélyében. Éjszaka néha fölkeltem, és a szélkakas fordulását lestem; de bizony akárhogy fordult, hiába vártalak. Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna: egy nap zuhogott az eső, s megszólalt a szemeteskocsi csengője a ház előtt, ahol szolgáltam. Lementem a szemetesvödörrel, s megálltam a kapuban - milyen csúf idő volt! -, és ahogy ott álltam, odalépett hozzám a postás, és egy levelet nyomott a kezembe, a te leveledet! De nagy utat tehetett meg az a levél! Rögtön feltéptem és elolvastam, sírtam is, nevettem is örömömben. Azt írtad, hogy a meleg országokat járod, ahol a kávé terem. Elképzeltem - de szép is lehet! Amit csak leírtál, én azt mind magam előtt láttam, arról is elfeledkeztem, ahogy ott állok a zuhogó esőben a szemetesvödörrel. Egyszer csak átölelte valaki a derekamat... - Te meg olyan pofont adtál annak a valakinek, hogy csak úgy csattant. - Nem tudhattam, hogy te vagy, hogy a leveleddel egy időben érkezel haza. Milyen daliás legény voltál - de hiszen most is az vagy -, sárga selyemkendő a zsebedben, a fejeden fényes kalap, olyan uras formád volt! Ó, hogy szakadt az eső, csupa locspocs volt az utca. - Nemsokára megesküdtünk - folytatta az emlékezést az öreg matróz. - Emlékszel-e még? Aztán megszületett az első fiunk, és sorra követte a többi gyerek: Maria, Niels, Peter meg Hans Christian. - Aztán lassan felnőttek, derék emberekké váltak valamennyien, mindenki szereti őket. - S most már az ő gyermekeiknek is vannak gyerekeik - mondta az öreg matróz. - A dédunokáink. Jó fajta! Hanem én úgy emlékszem, mintha ilyentájban lett volna az esküvőnk. - Jól emlékszel! Éppen ma van az aranylakodalmatok napja! - szólt ki az ágak sűrűjéből Bodza-anyóka, s kihajolt a két öreghez; azok azt hitték, hogy a szomszédasszony bólint át nekik. Csak nézték egymást, egyikük keze a másikén nyugodott. Nemsokára megérkeztek a gyermekeik meg az unokáik, akik jól tudták, hogy ezen a napon ünneplik aranylakodalmukat az öregek, reggel már meg is köszöntötték őket, de az öreg pár megint elfelejtette. Arra emlékeztek csak, ami igen régen történt, arra egészen tisztán emlékeztek. A bodzafa erős illatot árasztott, a leáldozó nap fényébe vonta a két öreget. Kipirult a két öreg arc; legkisebbik dédunokájukban gyönyörködtek, aki ott táncolt körülöttük, és boldogan kiabálta, hogy ma este nagy ünnep lesz náluk, sült krumpli is lesz vacsorára. Bodza-anyóka mosolyogva bólogatott az ágak között, és együtt kiáltott éljent a többiekkel. - Hiszen ez nem mese! - mondta a kisfiú, aki hallgatta. - Talán csakugyan nem az - mondta a mesemondó öregúr. - Kérdezzük csak meg Bodza-anyókát! - Idáig nem mese - mondta az anyóka -, az csak ezután következik. A legcsodálatosabb mese mindig a valóságból nő ki; különben az én szép bodzafám se hajtott volna ki a teáskannából. - Azzal átölelte a kisfiút, kiemelte az ágyból, és ölébe vette; a virágzó bodzaágak sűrűje összezárult mögöttük, mintha árnyas lugasba léptek volna. Egyszer csak a levegőbe emelkedett velük a lugas, s ők repültek - de gyönyörű utazás volt! Bodza-anyóka egy szempillantás alatt szépséges leánykává változott; csak a ruhája maradt a régi: nagy, fehér virágos, levélzöld kelme. Egy fürt fehér bodzavirág illatozott a mellén, fürtös aranyhajában bodzavirág koszorú; nagy szeme kéken csillogott - gyönyörűséges volt ránézni. Megcsókolták egymást a kisfiúval; éppen egyidősek voltak, és egyformán vidámak. Kézen fogva léptek ki a lugasból, s megálltak a szülői ház virágoskertjében. Az üde pázsit szélén ott állt az apa sétabotja, egy karóhoz támasztva. Az ő kedvükért még a bot is megelevenedett. Ahogy meglovagolták, nyerítő lófejjé változott a sétabot fényes gombja, lobogni kezdett pompás fekete sörénye, négy erős, karcsú lába nőtt, izmos volt és tüzes, s már vágtatott is velük a pázsitágy körül. - Most elnyargalunk messzire, sok-sok mérföldre! - kiáltotta a fiú. - Abba az udvarházba, ahol tavaly voltunk! - Körbe-körbe vágtatott velük a ló a gyepágy körül, s a kislány, aki - tudjuk jól - Bodza-anyóka volt, nem más, hangosakat kiáltott: - Falun vagyunk! Falun vagyunk! Nézd azt a parasztházat! Úgy gömbölyödik ki a kemencéje a falból, mint egy óriási tojás! És a bodzafa fölébe teríti az ágait, kakas tépdel alatta, és jó falatot kapar a tyúkoknak - látod, milyen kevélyen sétál? Most a templomhoz érünk, ott áll a dombtetőn az öreg tölgyek alatt; az egyik vén fa már félig elkorhadt. Ez meg a kovácsműhely, tűz lobog benne, és a félmeztelen emberek olyanokat ütnek az üllőre, hogy csak úgy rajzik a sok piros szikra. Tovább, tovább, menjünk a pompás udvarházba! S mindaz, amit a fiú háta mögött ülő kislány mondott, megjelent a szemük előtt, pedig csak a gyepágy körül nyargaltak körbe-körbe. Aztán a kert ösvényein játszottak; kis kertet ültettek; a leányka levette fejéről a bodzavirág koszorút, és elültette - meg is eredt, mint az, amit az öreg pár ültetett gyerekkorában, ahogy nemrégen emlegették. Aztán kézen fogták egymást, mint azok az öregek valamikor, de nem kapaszkodtak föl a Kerek-toronyba, a frederiksbergi parkba se mentek el, nem: a kislány átölelte a kisfiút, s már repültek is végig egész Dánián. Tavasz volt, aztán nyár lett, az ősz is beköszöntött, leesett a hó; a fiú szemében ezer meg ezer kép tükröződött, a kislány pedig egész úton azt dúdolta a fülébe: - Ne felejtsd el soha! - A bodzafa illata mindenüvé elkísérte őket. A fiú látta a sok rózsát, a bükkfák friss hajtásait, de a bodza még azoknál is édesebben illatozott, mert virága a kislány mellén fehérlett, s a fiú repülés közben néha ráhajtotta a fejét. - Milyen gyönyörű itt a tavasz! - tekintett körül a kislány: rügyező bükkerdőben álltak, szagosmüge illatozott, halványpiros kökörcsin nyitogatta szirmait a zöld fűben. Ó, ha mindig tavasz lehetne Dánia jó szagú bükköseiben! - De szép itt a nyár! - mondta a kislány, miközben lovagkorból itt maradt régi várak fölött suhantak el; az öles téglafalaknak és a csipkés bástyáknak csatornák kék vize tartott tükröt, a tükrön hattyúk úsztak, és fel-felnéztek az öreg fák összeboruló sátrára. A földeken hullámzott a vetés, mint a tenger, az árkokat piros meg sárga virágok szőnyege bélelte, a palánkokat befutotta a vadkomló meg a szulák; este felbukkant a hold nagy, kerek tányérja, s a holdas réteken szénapetrencék mézes illata áradt. - Ugye, nem felejted el soha? - suttogta a kislány. - Gyönyörű az ősz ezen a tájon! - mondta aztán. Kitágult, és mélyebben kéklett fölöttük az égbolt, piros, sárga, zöld színekben pompáztak az erdők. Vadászkutyák falkája iramodott a fák közt, kiáltozó vadmadarak húztak el az ősök sírdombjai fölött, amelyeken szederindákkal befutott ódon kövek meredeztek. A sötétkék tengeren vitorlák fehérlettek, öregasszonyok, lányok meg gyerekek ültek a szérűkön, és nagy edénybe gyűjtötték a komló leszüretelt virágát; az ifjak énekeltek, az öregek manókról meg varázslókról mondtak meséket. Nem lehet ennél szebb a kerek világon! - Ó, a tél! De szép itt a tél is! - kiáltott fel újra a kislány. Téli fák alatt álltak, az ágakon, mint a fehér korall, tüskésedett a zúzmara; a léptek alatt úgy csikorgott a hó, mintha újdonatúj csizmát húzott volna mindenki, s az égen egymás után lobbantak el a hullócsillagok. Karácsonyfát gyújtottak a szobában, volt nagy öröm, szíves ajándékozás; a falusi házakban megszólalt a hegedű, almaszeletekkel dobálóztak az ünneplők, s a legszegényebb gyermek is azt mondta - Mégiscsak szép a tél! Bizony az volt, gyönyörű szép! A kislány megmutatott a fiúnak mindent, s közben folyton érezték a bodzavirág édes illatát, s látták a szélben repkedő fehérkeresztes piros zászlót, azt a zászlót, amely alatt messzi tengereken vitorlázott a városszéli öreg matróz. A kisfiú lassan ifjúvá serdült, s nekivágott a nagy vizeknek, megjárta a meleg országokat is, ahol a kávé terem. A lány búcsúzáskor levette kebléről a fehér virágot, azt adta neki emlékül. Az ifjú a zsoltároskönyvében őrizte, s valahányszor idegen országban kinyitotta a könyvét, rámosolygott az emlékezés virága. Minél többször nézte, annál üdébben fehérlett a virág, az ifjút a dán erdők illata csapta meg, s a virág parányi szirmai között tisztán látta a kislány arcát. A nagy, kék szempár szelíden rátekintett, s az ifjú a suttogást is hallotta: - Szép itt a tavasz, a nyár, az ősz, a tél! - És képek ezrei merültek fel az emlékezetében. Így telt el sok-sok esztendő, öregember lett az ifjúból, s most ott üldögélt öreg feleségével egy virágzó bodzafa alatt; fogták egymás kezét, éppen úgy, mint a matróznegyedbeli ház udvarán a délapó meg a délanyó. Emlegették ők is a régi időket, aranylakodalmuk napján tűnődtek. A bodzavirág koszorús kék szemű kislány ott ült az ágak sűrűjében, nézte őket, bólogatott s megszólalt: - Ma van az aranylakodalmatok! - Aztán kivett két virágot a koszorújából és csókolt lehelt rájuk. A virágok először ezüstösen fénylettek, aztán aranyszínben tündököltek; akkor a két öreg fejére tette a két virágot, s azok egyszeriben aranykoronává változtak. Úgy ült dédapó az illatozó fa alatt dédanyóval, mint egy koronás király koronás asszonyával. Elmesélte az öregasszonynak Bodza-anyóka történetét, amit még kisfiú korában hallott, s mind ketten úgy vélték, hogy a mesében sok minden van, ami mintha éppen róluk szólna; ezek a részek tetszettek nekik a legjobban. - Bizony, így igaz! - szólalt meg a kék szemű kislány az ágak között. - Vannak, akik Bodza-anyókának hívnak, vannak, akik driádnak, pedig van más nevem is: Emlékezés. Itt ülök az ágak sűrűjében, a nőttön-növekvő fa homályában; emlékszem és mesélek. Hadd látom, megvan-e még a virágod? Az öregember kinyitotta a zsoltároskönyvét - ott pihent benne a bodzavirág, olyan üdén, mintha nemrég tették volna bele. Az Emlékezés bólintott, s az aranykoronás két öreg békésen sütkérezett a nyugvó nap piros fényében. Aztán lehunyták a szemüket, és - és? - ezzel bizony vége is a mesének. A kisfiú ott feküdt az ágyában, nem tudta, hallotta-e a mesét vagy álmodta; a teáskanna mozdulatlan állt az asztalon, nem nőttek ki belőle virágos ágak; felkelt a mesemondó öregúr is, hazaindult, s már be is tette maga mögött az ajtót. - Milyen gyönyörűt láttam, édesanyám! - kiáltott fel a kisfiú. - A meleg országokban jártam. - Elhiszem, kisfiam - felelte az anyja. - Aki két csésze forró bodzateát megiszik, az el is jut a meleg országokba! - Gondosan betakargatta a fiát, nehogy megfázzon. - Jól aludtál, amíg én arról vitatkoztam a mesemondó bácsival, hogy mesét hallottunk-e vagy igaz történetet. - Hát Bodza-anyóka hová lett? - nézett körül a kisfiú. - Visszabújt a teáskannába. Hadd maradjon csak ott.