- Szúnyogot vagy legyet! – sóhajtott a hümmögő fej vágyakozva. – Artúr vagyok. Pók. De jobbára elkerülnek a szúnyogok.
- De jó neked! Engem bezzeg üldöznek – sóhajtott Vilkó.
A póknak felcsillant mind a nyolc szeme.
- Nem szőhetnék hálót a hajadba? Elkapnám az összes szúnyogot, aki csak téged kerülget.
Vilkó megharagudott.
- Szóval te is a hajammal csúfolsz!
- Én? Dehogy! – tiltakozott Artúr. – Olyan szép zöld a hajad, mint a nádas. Ritka jó szín.
- Hát éppen ez az! – fakadt ki Vilkó. – Már réges rég barnának kéne lennie. Nem vagyok óvodás. A barátaimnak mind bebarnult. Most avatták fel őket. Kaptak buzogányt, nyerget, nádirigót, én pedig maradtam, ami voltam: Füttyös Vilkó, a nádtengeri futár. Mindenki rajtam nevet.
Artúr megértően bólogatott.
- Futárnak lenni tényleg nem nagy öröm.
- Te csak ne sajnálj – fortyant föl Vilkó. – Egész nap egy pókháló közepén ücsörögni sokkal unalmasabb.
De Artúr nevetett. Még hogy unalmas? A pókok egész nap beszélgetnek. Vilkó elcsodálkozott. Ugyan hogy beszélgethetnének, amikor ki sem mozdulnak a hálójukból? Artúr elmagyarázta.
- Tudod, milyen jól vezeti a pókháló a hangot? Ha kifeszítek egy hosszú szálat, elég halkan megszólalnom az egyik végén, és minden tisztán hallatszik a túloldalon.
- Ne viccelj! – hökkent meg Vilkó.
- Komolyan mondom! – bizonygatta Artúr. – Az ebihal-nevelde mellett lakó barátommal szoktunk csevegni, amikor nincs elég szúnyog. Vagyis állandóan. Olyan, mintha egymás mellé szőttük volna a hálónkat.
Vilkónak felcsillant a szeme. Milyen jó lenne, ha a pókhálóval az egész Nádtengert átszőhetnék! Elég lenne az egyik szál végén megszólalni, és a hangját a nádas túlsó pontján is meghallanák! Nem kellene egész nap rohangálni a hírekkel, mégis mindenki tudna mindenről, ráadásul pillanatok alatt.
Ebben a pillanatban a fejük fölött megjelent két nádirigó. Vilkó régi barátai, Mocsári Miki és Gyékényes Geri gyakorolták éppen, hogy kell rigónyeregben utazni. Mikor megpillantották Vilkót, rögtön leereszkedtek.
- Ha tudnád, milyen más a világ fentről – dicsekedett Matyi.
- A leggyorsabb futár sem ér a nyomunkba, úgy repülnek a rigóink – tette hozzá Geri.
Füttyös Vilkó dacosan megrántotta a vállát.
- Hiába kaptatok nádirigót! Én akkor is gyorsabban viszem a híreket.
Miki és Geri jót nevetett. Hiába Vilkó a leggyorsabb nádfutó, a szárnyasoknak nyomába se érhet.
- Fogadjunk! – vigyorgott Miki.
- Rendben – bólintott rá Vilkó. – Holnap tartunk egy hírvivő versenyt. Az nyer, aki hamarabb eljuttatja a híreket a Nádtenger egyik feléből a másikba.
Miki és Geri összenézett. Hát, ha Vilkó mindenképpen veszteni akar, legyen. Nevetve felpattantak rigóikra és elrepültek.
- Viszlát holnap! – kiabálták.
- Artúr, ugye segítesz nekem? Meg kell nyernünk a fogadást! – kérte Vilkó. – Cserébe annyi szúnyogot fogsz körülöttem, amennyit csak akarsz!
Artúr beleegyezett, és azonnal munkához láttak. Át kellett vezetni a pókfonalat a Nádtenger túloldalára. Artúr hálója volt a kiindulási hely, itt rögzítették a szálat, aztán Vilkó nyakába kapta Artúrt, és elindultak. Artúr folyamatosan eregette a fonalat, Vilkó pedig haladt előre. Időnként a nádszálakra tekerték a vezetéket, nehogy elsodródjon, aztán mentek tovább. Vilkó most nem szaladt, nehogy elszakadjon a fonál, így késő délután volt, mire átértek a túlpartra. Artúr szőtt magának egy hálót, hogy abban várhassa másnap reggel Vilkó üzenetét, a lengefiú pedig visszaszáguldott Artúr régi hálójához, hogy kipróbálja, működik-e a rendszer.
Másnap reggel a fűcsomó körül gyülekeztek a lengék. A fiúk fogadásának hamar híre ment, és most mindenki kíváncsi volt, hogyan próbálja a zöld hajú Füttyös Vilkó megvédeni a becsületét. Borzas Füzi, Lile barátnője kihirdette a szabályokat.
- A Nádtenger túlsó végén vár Lile. Aki elsőként átadja neki az üzentem, az nyer.
Mocsári Miki és Gyékényes Geri izgatottan tartotta nádirigóján a gyeplőt. Füttyös Vilkó nyugodtan állt. Borzas Füzi fennhangon elmondta az üzenetet:
- Azt üzenem Lilének, hogy a győztesnek egy vízililiomot adjon ajándékba.
Alighogy elhangzott a várva várt mondat, Miki és Geri megsarkantyúzta a rigóját. Füttyös Vilkó azonban nem futott. Odalépett a hálóhoz, és a pókfonal végének elmondta az üzenetet. A túloldalon Artúr már várta, majd azonnal továbbította is Lilének. Mire Miki és Geri a száguldó nádirigók hátán megérkezett, Lile már le is szakította a Vilkónak járó liliomot. A két felsült fiú bosszúsan tért vissza a várakozó lengékhez. Lile is velük tartott, és saját rigója hátán hozta a liliomot, amit mosolyogva nyújtott át Vilkónak. A fiú megköszönte a virágot, kicsit el is pirult, aztán boldogan kezet rázott az éljenző lengékkel. Mocsári Miki és Gyékényes Geri kicsit vonakodva bár, de szintén megszorongatta a győztes kezét.
Vilkó fél füllel hallotta, ahogy a lengék az eszét és leleményességét dicsérik, de nem figyelt igazán. A verseny végére jó gondolata támadt, és most már az új tervet forgatta a fejében. Az egész nádtengeren ki kellene építeni egy telepók-hálózatot. Akkor a nádas bármelyik szegletéből pillanatok alatt eljutnának a hírek a túlsó partra. Így könnyebb volna megvédeni a Nádtengert az ellenségtől! Elhatározta, hogy másnap nekiáll a munkának, de előtte még összefogdos egy sereg szúnyogot, hogy Artúrnak is jó napja legyen!
<<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA
<<VISSZA BERG JUDIT OLDALÁRA
|