Van egy sejtésem, amiről nem tudom, jó sejtés-e, hogy a hangtalan, mozdulatlan világot a képzeleteddel mozdíthatod, míg egy áramló, információkkal fejedbe búgó világban csak tartod a fejed, füled. Ahol csönd van – és gyermekkoromban nagy csönd volt körülöttem –, megnézheted a csönd képét, beszélhetsz hozzá. Én beszéltem repedéshez, párna csücskéhez, falvédő-madárhoz, és ahol moccanatlanság van – az is volt, csak az volt –, meg tudja tenni a benti képforgató, hogy változzon az a mozdulatlan, így lesz történet, vagy legalábbis történetdarab. Igen, lehet, hogy ez a képforgatás, történetgörgetés van meseíráskor is. Mi van meg nálad először egy-egy történetből: egy-egy alak, a hangulat, netán maga a történet váza? Mennyire tervezed meg tudatosan az írásaidat? Inkább spontán alkat vagy? Én már nem is emlékszem, Feri, hogy mit is csinálok, amikor írok, milyen is az. Két és fél éve nem írtam semmit. Arra azért emlékszem, hogy míg mindenben frászolós, szöszölős, addig az írásban szabad, tágas vagyok, és, hogy ez egy nagyon jó állapot. A meséknél gyakran volt az, hogy valami elém bukkanó tárgy, mozdulat, alak indította a történetet, kintről és bentről is történhetett. A Mamó más volt, ott tőlem független módon teremtődött meg két hét alatt az egész történet, és én csak álltam és néztem, és írtam, csak egy félvezető voltam, dióda vagy mi. Eléggé vicces-misztikusan hangzik, ugye? Az, hogy az írásaidat hamar – tulajdonképpen már a legelső könyved, a Mamó megjelenése után –díjakkal jutalmazták, hogyan hatott rád, befolyásolt bármiképpen is? A díjaknak örültem, de még a díjátadók előtt elkezdtem vacogni, hogy akkor most ezentúl mi lesz, tudok-e majd úgy írni, még, jól írni. Főleg a Mamó után volt nehéz, épp azért, mert éreztem, hogy nem rajtam múlt a megírása, az, hogy erős lett, hanem azon a kivételes belső létezésen, állapoton, ami megteremtetett a kegyelem vagy a dióda folytán. A Mamót Góli Kornélia és Mezei Kinga adaptációjában, Csipke címmel vitték színre Kolozsváron, s lassan két éve fut a darab. Milyen érzés volt színpadon látni a Mamót? Meglepett Mezei Kingáék értelmezése valamilyen tekintetben? És ha már Mamó: a könyv megjelent franciául is a Le Ver á Soie kiadó gondozásában, Kosza Zsuzsa fordításában. Hogyan fogadták a könyvet Franciaországban? Én még nem láttam színpadon a Mamót, nem volt merszem a két év alatt megnézni. Nincs elég erő bennem a kívülállásra, túl közeli lenne, mindenféle távolságként mérve. Felvételről néztem meg, így csak magam voltam és a laptop, a színpadi, emberi rezgéseket valamennyire lefogta a képernyő. Teljesen Kingára bíztam a darabot, ez már az ő szemével láttatott történet, de közeli szemeink vannak. Nem volt semmiféle hökkentő a rendezésben, a Váta Lóránt fején ülő tyúktól eltekintve. És sikerült az egyes szám első személyű szöveget mozgásba hozniuk, jó dramaturgiával. Ez nagy munka, nagy odafigyelés, törődés. A francia Le Ver á Soie kiadó egy kicsi kiadó, leginkább kelet-európai novellákat, a régi szovjet tagállamok kortárs íróit jelenteti meg, nem került a „Mamou” semmilyen toplistára a franciáknál, néhányan írtak, hogy szeretik, és ez így rendben van. Daróczi Anikó lefordította a holland Wereldbibliotheek kiadónak a Mamót, és most került egy bolgár kiadóba Svetla Kjoseva fordítása is. „Nehezen fogadok el bármi olyan véleményt, ami a mese – bennem megteremtődött – lényegén változtatást javasol” – mondtad a már említett Magyar Narancs-interjúban. Amikor Az emlékfoltozókat szerkeszthettem, én is azt tapasztaltam, hogy nagyon határozott elképzeléseid vannak arról, milyen legyen a könyved. Eleve olyan kéziratot adsz le, amin szinte semmi szerkesztenivaló nincs. Van(nak) valaki(k), aki(k)nek a véleményét kikéred az aktuális kéziratodról, mielőtt azt megjelentetnéd? A Kapitány és Narancshal volt az egyetlen könyv, amit nagyon sokáig tologattam, húzogattam, átírtam. A többi egyben ideadta magát. Van pár ember, akit megkérdeztem – akár írás közben is –, de mindig jól megjárták ezzel a bizalommal, mert konok és nagyfejű vagyok, ha átírást javasolnak, és morrogás lett a vége. Nehéz velem dolgozni. Van egy lányod, Dorka. Civilben óvónő vagy, immáron két éve Budapesten. Az, hogy gyerekek közt vagy folyamatosan, segíti, befolyásolja az írást? Talán csak annyiban – de ez nagyon sokat is jelenthet –, hogy ébren tartja bennem a gyermekséget, azt a nézőpontot. Folyamatosan elém áll a gyermeki nézőpont – és sokkal igazabbul mond, mutat a világ dolgairól, mint ahogy ennyi felnőtt év után én mondanám. Ez mindenképpen egy jó befolyásoltság. Mesélted egyszer, hogy az óvódásaid körében tesztelted valamelyik mesédet, vagy talán többet is. Ezt hogy kell elképzelni? Igen, ez még Kolozsváron volt. Leültem a kicsikkel és elmondtam több mesét is, amik aztán a Volt egyszer egykönyvbe kerültek. Én mondtam, ők hallgatták, volt úgy, hogy ők folytatták, volt, hogy elindultak a nagyon kicsik mást játszani – ott rögtön húztam, rövidítettem –, volt, hogy kérték, hogy még azt mondd el, sokféle figyelés volt. Mindig megmutatták, hogy mi a jó írás, és mi nem jó nekik. Egyébként a kicsik hálásak, a rossz szövegeket is meghallgatják, csak másként, örömtelenebbül. És ezzel nem szabad visszaélni, igénytelen mesét, történetet mondva, azzal igazolva, hogy: de hát, milyen szépen hallgatta! Zuppant, bugybogtat, zunnyog, cocókázik, habag, lappan, csubbog, túgat, illant, zsuppan, göngörgő. Tele vannak ilyen – főleg igei – szóleleményekkel a meséid. Ezek honnan jönnek? Saját gyerekkorodból? Vagy amolyan „belső” szavak? Esetleg a szöveg írása folytán teremted őket? Ezeket a történet hozta, írás közben lettek. Aztán ritkultak, Az emlékfoltozókban már kevesebb van. Jól sejtem, hogy számodra semmi sem lenne idegenebb, mint hogy „munkából” és/vagy felkérésre írj? Nem is merek ilyesmit elvállalni, nem megy az időzített írás. Többször is hallottam tőled, hogy igazából nem tartod magad írónak, ami elég érdekes kijelentés egy öt önálló kötettel rendelkező, sikeres szerzőtől. Hogyan kell értenünk ezt a kijelentésedet? És ha nem írónak, akkor elsősorban minek tartod magad? Hát én sem tudom, minek hívják az ilyen valakit, mint én. Akinek néha megadatott, hogy írjon, tán olyan vagyok. Mi volt a legutóbbi olyan könyv, ami nagyon tetszett? Ezzel az a baj, hogy alig olvasok. Vagy, ha olvasok is: mesét. Kiplinget olvastam legutóbb és elcsodálkoztam, hogy létezik Limpopo folyó. Az van Kiplingnél, ami belőlem hiányzik: humor. Tán ezért is szerettem most olvasni A magányosan sétáló macskát. Több illusztrátorral (Szulyovszky Sarolta, Keszeg Ágnes, Rofusz Kinga) is dolgoztál már. Azt tudom, hogy annak idején a Kapitány és narancshalhoz te magad kérted fel Rofusz Kingát. Milyen szempontok döntöttek egy-egy illusztrátor mellett? Az volt fontos az illusztrátorral való találkozásban, hogy közelinek kellett éreznem azt a képi világot, amit teremteni tud, azt kellett éreznem, ha tudnék rajzolni, tán ilyesmit rajzolnék. A Mamó nagymama-unoka viszonya megidézi a gyerekkorodat. A könyv úgy született, hogy először csak egy gyerekkori november elsejéről írtál levélben egy barátodnak, aki biztatott rá, hogy írj még erről, mert jó olvasni. A prae.hu-n mesélted, hogy a Kapitány és Narancshal történetét, a kapitány bolyongását az indította be, hogy két hónapra Pestre jöttél Kolozsvárról. Saját életed eseményeit beleszövöd a meséidbe. Az emlékfoltozóknak van hasonló jellegű, elmesélhető személyes magja? Netán a Magyarországra költözésetek lehet az? Hiszen a könyv végén a tündérrigólányok is elköltöznek. Igen, Az emlékfoltozókban Kolozsvár íródik, a Dorkával belakott város, a sokadik albérlet a Fellegvár tetején, ahol énekelnek a mályvák, visszanéz az őz, rókák hálnak a fákon és mi – a faodúbarna és a limonádéhajú tündérrigólány – lassan bepakolunk a kufferbe a pesti még sokadabbik albérlet felé. Legutóbbi könyved elején a kék roller, a tölgyfa és egy fiú is arra kérik a limonádéhajú és a faodúbarna tündérrigólányt, hogy elfelejtett gyerekkori emlékeiket foltozzák meg. Osztod azt a vélekedést, hogy egy írónak a legfontosabb táptalaja a gyerekkor? Vagy ha ez így túl általános: te az írás folyamán mennyire támaszkodsz a gyerekkori emlékeidre? Nem tudom, hogy egy írónak fontos táptalaja-e a gyermekkor. Én pedig nem támaszkodom, hanem belőle vagyok, a gyermekkor az a most is. És ezt nem tudom pontosabban mondani. Nem tartozol azok közé az írók közé, akik akkor is írnak, ha valójában nincs különösebb mondandójuk. Csak akkor látsz neki az írásnak, ha valami belülről már nagyon feszeget, és muszáj papírra vetned. Egy beszélgetés során azt mondtad: „valahányszor akartam magamnak az írást, hogy megírhassak valamit, az írás nem akart engem. Ha meg csak éltem, akkor megtörténte bennem magát az írás.” Könnyen meg tudod állni, hogy ne írj feltétlenül? Ilyenkor benned nincs olyan feszültség, válság, mint ami a legtöbb íróban, ha nem tud alkotni? Türelmes vagy magaddal ebben a tekintetben? Már nem hiszem, hogy írnék valaha, úgy érzem, a személyes Mamó után jövő mesék bezárultak az ismét személyesAz emlékfoltozókkal: körbeértem magamat, és ez így jól van. Nincs bennem feszültség, a két és fél év alatt elfogadtam, hogy ez most így tud történni. Én már a türelmen is túl vagyok. Aki türelmes, az még valamit vár. Türelemmel. Én nem várok semmit. Zárásként azt akartam kérdezni, formálódik-e már, miről szól majd a következő könyved. De hát akkor egy sokkal komolyabb kérdéssel kell befejeznünk. Nem úgy ismertelek meg, mint aki mást mondana, mint amit gondol, de muszáj visszakérdeznem: teljesen komolyan mondod, hogy nem írsz többet? Nem lesz következő könyv, Feri. Forrás: uveghegy.com