A két fiú a két kalapáccsal minden helyzetet megold, találkozzanak akár tolvajjal, akár kísértettel, akár a félelmetes hintőpor bandával. Nem félnek senkitől és semmitől (illetve: majdnem semmitől – a Piroska és a farkas meséje bizony még ezeket a bátor fiúkat is próbára teszi).   Gianni Rodari, az olasz gyermekirodalom legnagyobb alakja (Hagymácska története, Jácint úrfi a füllentők birodalmában, Halló, itt apu mesél, Torta az égen stb.) ebben a könyvében is különleges humoráról és kiapadhatatlan fantáziájáról tesz tanúbizonyságot.   Anna Laura Cantone pedig (A bagoly, aki félt a sötétben, A cica, aki haza akart menni stb.) igazán méltó társa ebben.     Ha szeretnénk egy szuper meseregényt, amiben ikrek a fószereplók, van benne bumeráng kalapácsok, rablók, szellemek.   Mindez a legkifinomultabb szellemességgel megírva, akkor megtaláltátok azt a már klasszikusnak számító szerzőt, amibe eddig mindenki menthetetlenül beleszeretett.   Gianni Rodari groteszk, ugyanakkor nagyon is gyermeki humora rabul mindenkit.   Ismerjük  meg Marcót és Mirkót!   Gianni Rodari már régen belopta magát a szívembe. Eddigi meséi (Hagymácska története, Jácint úrfi a füllentők birodalmában, Torta az égen, Beleestem a tévébe), a múlt században nagy sikert arattak a magyar olvasóközönség táborában, mostanában mégis úgy érzem, mintha nem élné reneszánszát a Rodari-kultusz. Pedig olyan zseniális szövegekkel ajándékozta meg a világot, amit egyszerűen nem lehet kihagyni. Felnőtteknek sem! Senkinek sem! Annyi sokrétű, összetett, sodró és körmönfont világot teremtett, amibe, ha egyszer belekerülünk, soha nem akarunk kijutni belőle. Így szerintem egyetlen oka lehet annak, hogy ma nem falják az ember Rodarit mindenütt. Az, hogy nem ismerik. A 20. század egyik legviccesebb humanista ikonjának egy nagyszerű történetét olvashatjátok most először magyarul! Én továbbra is le vagyok nyűgözve... „Marco és Mirkó ikrek. Marco egy méter húsz centi magas, Mirkó viszont százhúsz centiméter. Mirkónak égszínkék szeme van, Marcónak viszont pont ugyanolyan. Egyszóval ikrek, és ezért szakasztott másai egymásnak: a súlyuk és a termetük, az orruk és a frizurájuk, a nadrágjaik, a pulóvereik, a cipőik és a zoknijaik mind-mind egyformák. Milánóban laknak, a Porta Magenta környékén, de persze akkor is pont ugyanolyanok lennének, ha a Porta Vittoria vagy a Lambrate pályaudvar közelében laknának.” Így kezdi az elbeszélő, és én máris beleestem a csapdájába. Ugyanis a humor logikája, észre sem vesszük, és végigsodor minket a könyvön. Esti mesének ezért rendkívül veszélyes(!), ugyanis, hiába vannak szépen, fejezetekre tagolva az ikrek különböző kalandjai, egyszerűen nem lehet abbahagyni… A sztorik tele vannak olyan sodró dialógusokkal, nyelvi ötletekkel, amik még a legfáradtabb mesemondót is lendületbe hozzák:   „– Nem gondolja, hogy kissé túl gyakran változtatja a véleményét? Először gázt akar szerelni, aztán be akar zárni minket a kamrába, egy perccel később meg már a telefonáláson jár az esze. – Legyen már kissé következetesebb, fiatalember! Azért jött ide, mert ki akarja rabolni a lakást, nem? Akkor hát rajta! A tolvaj könnybe lábadt szemmel néz rájuk. – Semmit sem akarok ellopni. Inkább börtönbe akarok menni!”   Aztán a helyzeteket olyan elemi leleménnyel oldja fel az elbeszélő, hogy úgy érezzük, folyamatos csattanók sorozatát olvassuk, amik annyira finomak és természetesek, hogy ahelyett, hogy kioltanák egymást, vagy unalmassá válnának, inkább egyre jobban bemelegítik az olvasót és hallgatóságát a Rodari-féle nyelvi valóságba: „Marco és Mirkó néhány perc alatt megszabadítják a lakást minden olyan tárgytól, amivel kapcsolatban apu és anyu időnként felveti, hogy oda kellene ajándékozni a portásnak, de végül mindig beletörődnek abba, hogy megtartsák, mert vagy Clotilde néni egyik ajándékáról, vagy Vincenzo dédnagybácsi emléktárgyáról, vagy Brambilla katonatiszt nászajándékáról van szó.  A tolvaj zsákja már majdnem tele van, amikor Marco és Mirkó még beleönti az iskolatáskáik tartalmát is.”   Semmi fennhéjázó tanulságlevonás nincs a mesékben, mégis, ezek azok a szövegek, amik annyira mélyek, hogy folyamatos lelki munkára kárhoztatja az olvasót (vagy hallgatót)… Számtalan olvasata és szépsége van a történeteknek. A mai napig sem lehet megunni a régi Rodarikat... VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>