Így is lett, Karoku számtalanszor bocsánatott kért az embertől, és odaadta neki a pénzt amin dunnát akart venni. Amikor beesteledett, és Karoku édesanyja kettejük fekhelyét készítette elő, így szólt a fiához: - Ma éjjel már megint esik a hó,és te nem vetted meg a jó meleg dunnát! Karoku azonban elmagyarázta neki, hogy a pénzen megmentette egy daru életét, és az édesanyja erre mosolyogva bólintott: - Az már más! Hiszen nagyon jót cselekedtél! Gyere csak, felezzük meg ezt az egy takarót, és térjünk nyugovóra! Ám ekkor kipp-kopp: valaki megzörgette az ajtót. Karoku és az édesanyja egymásra néztek, lassan kinyitották az ajtót, mire az északi szélben táncoló hópelyhekkel együtt egy leány lépett a szobába. De olyanszépséges leány, amilyet még enberi szem nem látott. Szinte tündökölt, az arca és az alakja úgy ragyogott, mintha valami távoli ország királykisasszonya lenne. A leány mélyen és udvariasan meghajolt, majd így szólt: - Azért jöttem, mert szeretnék kérni tőletek valamit. Hadd legyek Karoku felesége! Karoku és az anyja igencsak zavarba jöttek, majd egymás szavába vágva, olyan gyorsan akartak válaszolni, hogy szinte azt se tudták, mit mondjanak. - Még hogy Karoku felesége! Egy ilyen szépséges lány, mint Te? De hiszen te is láthatod milyen szegények vagyunk! Hidd el, itt nagyon keserves sorod lenne! - mondta Karoku anyja, és a fiú is helyeselt: - Bizony, bizony! Ne is mondj ilyet! A leány azonban megrázta a fejét, és leült a hideg padlóra. Erre már nem volt mit mondani, Karoku és anyja, akik alig tértek magukhoz a nagy csodálkozástól, bevezették a vendéget a ház legszebb szobájába. A szépséges leány végül mégis Karoku felesége lett. Reggeltől estig szorgalamasan dolgozott, de bizony ugyanolyan szegények maradtak, mint annak előtte, mindhárman szinte csak forró vízen éltek, így tengették életüket. Egy szép napon azonban így szólt a felesége Karokuhoz: - Én most bebújok a szekrénybe, és három napig szőni fogok odabent. Szépen kérlek, ne nyisd ki az ajtót, amíg magamtól elő nem jövök! Sem vízre, sem ennivalóra nem lesz szükségem. Hiába aggodalmaskodott Karoku, a felesége csak nevetett, és rögvest be is bújt a szekrénybe. Három napon át egy szövőszék kattogása hallattszott ki a szekrényből, és a negyedik napon végül előbújt az asszony. Ahogy Karoku átölelte kissé lesoványodott feleségét, az egy vég gyönyörűen megszőtt selymet nyújtott át neki, és így szólt hozzá: - Édes férjem, vidd el ezt a vég selymet az urasághoz, és add el neki kétezer aranyért. - Ez aztán a szép munka!- lelkesedett az uraság - Igazán megér kétezer aranyat! Sőt, ha hozol még egy végre valót, azért háromezret fizetek! Karokuval még soha életében nem fordult elő, hogy ilyen sok pénz verje a markát. Így hát szedte a lábát, sietett hazafelé, hogy minnél előbb tudassa feleségével a jó hírt. -Az uraság azt mondta, hogy szőj meg egy vég selymet, és háromezer aranyat ad érte! Az asszony ránézett, majd szomorkás arccal így felelt: - Ha így állunk, szövök még egy vég selymet. De most egy egész hétbe telik majd amíg elkészülök. Vigyázz, ne nyisd ki addig a szekrény ajtaját! Ezzel az asszony csöndesen bebújt a szekrénybe, és szőni kezdett. Kippkopp-kippkopp, halatszott reggeltől estig a szövőszék hangja. Ám egy idő múlva Karoku és anyja aggódni kezdtek, hisz az asszony azt mondta, hogy hét napig még ennivalóra sincs szüksége. Ráadásul a szövőszék kopácsolása is egyre lassabbnak és fáradtabbnak tűnt. - Azt mondta, nem szabad benéznünk, de vajon mi lehet vele? - aggódott Karoku, mire édesanyja így bátorította: - Óvatosan less be, úgy, hogy ne vegye észre! És ha mégis rájönne, mondd, hogy csak miatt aggódtál! Így biztosan nem lesz mérges. "Ez igaz lehet! Végtére én vagyok a férje!" - gondolta karoku, és egy kicsit kinyitotta a szekrény ajtaját. Abban a pillanatban a megdöbbenéstől elállt a lélegzete: a szekrényben nem a felesége volt, hanem egy darumadár! Csőrével saját tollait húzogatta ki, tollaiból fonalat font, így szőtte a selymet. Bizony már sokat ki tépkedhetett, mert a testén már alig maradt toll. "Egy daru hát a feleségem!" - Karoku sietve becsukta az ajtót, aztán csak ült és ült nagy csendesen. Kisvártatva nyikorogva kinyílt a szekrény ajtaja, és előbújt elcsigázott felesége, kezében egy vég csodálatos selyemmel. Letette Karoku elé, majd maga is leült, és halkan így szólt: - Köszönöm, hogy idáig gondoskodtál rólam. Én vagyok a daru, akit megmentettél. Azért vettem fel ezt az alakaot, hogy melletted lehessek, és egész életembe szolgálhassalak, de mostmár nem maradhatok, mert meglestél, amikor daru alakját öltöttem magamra. - Kérlek ne mondj ilyet! Én mindig veled akarok lenni! - mondta Karoku majdnem sírva, mire felesége szépséges szemei is megteltek könnyel: - Én is veled maradnék. Ezért kértelek, hogy semmiképp se nyisd ki a szekrény ajtaját... Alig mondta ki ezt az asszony, egy szempillantás sem telt belé, fölállt, kívül termett az ajtón, és már repült is az ég felé. Daruvá változott és szállt, szállt egyre magasabbra a téli égen. Karoku pedig csak állt ott, és az eget bámulta, magához szorítva a selymet, melyet a felesége szőtt.