Azt mondhatom, hogy az utóbbi feltevésem állt közelebb a valósághoz. A Semmi alapvető létkérdéssel szembesít minket, méghozzá egy nyolcadikos fiún, Pierre Anthonon keresztül. Ő a mi kiabáló „ördögünk”, aki egy szép iskolakezdő napon egyszerűen feláll, kisétál az osztályteremből, és soha többé nem tér oda vissza. Előtte még elmondja azt a négy rövid mondatot, amivel tettét indokolja, és sokkolja az összes jelenlévőt: „Semminek nincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”   Kezeket a szívekre. Kinek nem jutott még eszébe ugyanez? Nem arról van szó, amikor belefogunk valamibe, aztán értelmetlennek ítéljük, és elkeseredetten felhagyunk vele – hanem az egészről. Parányi emberi létünkről, küzdelmeinkről, hogy „valakivé legyünk” – s arról, hogy mindez az égvilágon semmit sem befolyásol, semmire nincs hatással. Pierre Anthon tehát felül a házuk előtt álló szilvafára, ahonnan ragyogóan rálát az iskolába igyekvő osztálytársaira, s onnan dobálja rájuk a szilvamagokat meg az élet értelmetlenségéről, a hiábavalóságról szóló gondolatait. „A Föld négymilliárd-hatszázmillió éves, de ti legföljebb csak százévesek lesztek! Az a pár év nem éri meg a fáradságot.” A diáktársak viszont elkeseredetten próbálják meggyőzni magukat arról, hogy Pierre-nek nincs igaza. Hogy igenis van a világon valami, ami számít. Csak kell lennie… S ezt be is kéne bizonyítani. De hogyan? Azt találják ki, hogy egy elhagyott városszéli pajtában gyűjteni kezdik a Fontos Dolgok Halmát. Ezzel fognak rácáfolni Pierre Anthon folyamatosan visszhangzó, nyugtalanító szavaira. A szöveg beszélője egy kislány (Agnes), aki – akárcsak osztálytársai – egyre fokozódó kegyetlenséggel szolgálja az eszmét, tudniillik a Fontos Dolgok Halmára mindennek oda kell kerülnie, ami igazán fontos valamelyiküknek. Megindul az egyre kíméletlenebb gyűjtés. Valamit be kell szolgáltatni, ami számít, amit értékesnek vélnek. És ragyogóan kiviláglik: a kiskamaszok értékrendjében a magas sarkú zöld szandál, amiért egy egész nyáron át kellett nyúzni a szülőket, ugyanolyan fontos lehet, mint egy aranyhörcsög, vagy a kistestvér kiásott koporsója. És még nem is említettem az ennél durvább áldozatokat. A Semmi szövege teljes egészében erre a harcra van kihegyezve – a magyar fordítás Weyer Szilvia remeke. Olyan sima ez a szöveg, mintha tükörjégen korcsolyáznánk. Időnként jól seggre is ülünk. És nem tápászkodunk fel. Ott maradunk a súlyos kérdésekkel, ott, az egyre növekvő gyermeki (?) kegyetlenséggel, és végső soron azzal az átkozott Pierre Anthonnal, akinek valahogy mégiscsak igaza van. Vagy talán mégsem? Mibe fogódzhat meg a tæringi általános iskola nyolcadik osztálya? Mibe fogódzhat meg a huszonegyedik században bármelyik felnövekvő generáció? Erős könyv a Semmi, mondanám, habár felmerül a kérdés: mi számít erősnek A Legyek Ura után? Az asszociáció ugyanis elkerülhetetlen. Azonban engem végig nyugtalanított még valami, legalább annyira, mint Pierre Anthon mondatai és a gyerekek reakciói. Megpróbáltam elképzelni ugyanezt egy mai magyar iskolában. És csak arra tudtam gondolni, hogy az osztálytársak jó része talán nem is választaná a dacos ellenállást. Talán gondolkodás nélkül felülnének Pierre Anthon mellé a szilvafára? Forrás: olvassbele.com