A könyvben Leo emlékezik, milyen volt kövérkésnek, ügyetlennek lenni, olyan gyereknek, aki kemény elszántsággal, folyamatos szorgalommal, kitartó küzdelemmel élfocistává vált. Emlékezik, milyen volt tehetségesként, milyen volt „sztárként” létezni, de emlékszik a balesetre is, amiben akadnak homályos pontok, szürkék, mint az eső és köd, amikor megtörtént a tragédia, melynek következményeként kerekesszékbe került.   Emlékezik az apja, Enrico is: saját gyerekkorára, a fiáéra, és arra a töretlen akaratra, ami Leoban megvan, de benne nem volt. Annyira magával ragadják az emlékek, hogy belesüpped az önsajnálatba, pontosan, amikor a fiának szüksége lenne rá.   Emlékezik Viola anyja is: a férjére, az árulására, és a tévé és cigaretta kábító hatására. Emlékszik a biztonságos kanapéra, és a látszatéletre a sorozatokból. Nincs ott, amikor Violának szüksége lenne rá.     De ott vannak az edzők, a tanárok, és ott van Ruben is. És ott lebegnek a célok, csak meg kell őket találni, el kell őket érni. Violának át kell ugrania az összes gáton, nem csupán a sportpályán, de a lelkében is. Leonak célt kell találnia, motiváló erőt, és meg kell tanulnia elfogadni azt.   Emlékszik Viola is, mindenre. A leckékre az iskolában, amelyet később tudásra vált; az edző szavaira, amelyeket aztán tettekre vált; a családjára, az apjára, amit erőre és komolyságra vált; és a válás előtti anyjára, amelyet az elfogadássá lényegít , hogy aztán váratlanul haraggá transzformálja azt, amit elfogadásnak vélt. A látszólag súlytalan könyv, ha komolyan vesszük sokkal kegyetlenebb tükröt tart, mint az eddigi Tabu-könyvek bármelyike. Ez alól már nem tudunk kibújni a kifogásainkkal.   Ez a történet BÁRKIVEL megeshet. A kérdés csupán az, leszünk-e olyan erősek, mint Leo és Viola, hogy nekilóduljunk újra és újra, és felvállaljuk  a küzdést.  Az a kérdés felismerjük-e a pillanatot, amikor elérkezik? „Ez az én nagy pillanatom, pár másodpercnyi várakozás a mérhetetlen öröm előtt, amelyre biztosan számíthatok, megígért boldogság vár rám, mert mindig is ezért dolgoztam, azért, hogy megálljam a helyemet, hogy erőteljesen, jól láthatóan mutatkozzak meg a világban.” De nem csupán az emlékezés fontos, hanem a jelen megélése is, a pillanatnyi figyelem, a pillanatokban rejlő teljesség megélése. Erre hivatott ráébreszteni a kettős narráció. Leo történetét az omnipotens narrátor meséli el, külső nézőpontból a történetet, mintegy eltávolítva az olvasót a tökéletes átéléstől. (Egyúttal megteremtve az összeköttetést a Tabu-könyvek sorozat előbbi kötetei felé. Mindegyik darabnál az volt az érzésem, hogy az írók különböző eszközökkel elérve, de mindannyian szűrik, tompítják a témát. Nem merik igazán provokálni az olvasót, a lezárásukkal nagyobb hiányt keltenek, mintha nyitott kérdések maradnának olvasás után.)   Viola történetét viszont ő maga, egyes szám első személyben meséli el, amivel egyrészt jelenidejűvé válik a történet, másrészt vele azonosul jobban az olvasó. Kár hogy ezzel lányregénnyé szűkül a könyv.     Sok a jó és fontos mondat a könyvben, jó a történet is, mégis maradt hiányérzetem. Hogy pontosan miért? Azt inkább nem mondom el. Aki kíváncsi rá, olvassa el a könyvet!   Németh Eszter Forrás: konyvmutatvanyosok.wordpress.com