A Harry Potter-történetek kétpólusú alapállásából indítunk. Az egyik póluson egy modern, végletekig racionalizált, és az olvasó által is jól ismert, hétköznapi világ áll. Egy olyan világ, mely a felvilágosodás eszméin eresztett gyökeret, és a piacgazdaság térnyerésével nyúlik egyre messzebbre, kiszorítva minden irracionálisnak vélt elemet. Az ember figyelme az éteri minőségek felől az anyagiakra irányul, a gazdasági racionalitás talaján pedig új cél születik: a pénz, és a még több pénz megszerzése. Max Weber ezt nevezi “a világ varázstalanításának”. Ebben a varázstalanított világban él kezdetben az ifjú Harry Potter, és a gazdag Jacob Portman is, mitsem sejtve arról, hogy a sajátjukon kívül létezik egy, vagy akár több másik, teljesen más természetű világ is. Igazi protagonistákhoz híven azonban sehogysem találják a helyüket ebben a világban, és az első adandó alkalommal készek otthagyni mindent, csakhogy felderíthessék azt a bizonyos csábító, másik pólust is.   Jacob Portman családjában a legemberibb, legszerethetőbb, és legkevésbé racionális családtag a nagypapa, aki még mindig a II. világháború és a zsidóüldözések árnyékában él. Ha ő nem lett volna, Jacobnak minden bizonnyal elég sivár és teljességgel “varázstalanított” gyermekkora lett volna. Ezért egyébként a gazdagságával folyton kérkedő anya meg is próbál mindent megtenni. “Azt hiszem, attól tartottak, hogy nagyapám olyasfajta álmodozással fertőz meg, amelyből sosem gyógyulok ki - s hogy ezek a fantazmagóriák beoltanak a gyakorlatiasabb ambíciók ellen -, így aztán egy nap anyám leültetett, és elmagyarázta, hogy nem lehetek felfedező, mert a világon már mindent felfedeztek. Rossz évszázadban születtem. Úgy éreztem, rútul becsaptak.” A hetvenkedő anya mellett, ott van a racionális, tudós elme is, az ornitológus apa, aki viszont teljességel életképtelen, és éppannyira vergődik, mint a fia. Fontos még a nagybácsi személye is, aki bár csak epizódszereplőként tűnik fel a történet elején, de szépen hozza a kapitalista nagyvállalkozó mintapéldányát, egyfajta követendő példa a dúsgazdag családban. Jacobnak azonban esze ágában sincs a kijelölt útra lépni, ösztönösen érzi, hogy a családi vagyon gyarapítása nem lehet az életcélja. A megváltást egy fájdalmas, mélyen felkavaró, és misztikus körülményeket sem nélkülöző esemény, Portman nagypapa halála hozza el. Jacob, hogy feldolgozza veszteséget, és nem utolsó sorban, hogy helyreállítsa a sarkaiból kibillent racionális világot, apjával arra a vidékre utazik, ahol nagyapa a gyermekkorát töltötte. Rá is talál a titokzatos árvaházra, majd arra az időkapura is, amelyen átlépve találkozik a lakókkal, nagyapa különleges képességű, gyermekkori barátaival. Lassan fény derül nagyapa titkaira, és kiderül az is, miért kell egy időhurokban bújdosniuk a gyerekeknek, és miért kénytelenek nevelőjükkel, Vándorsólyom kisasszonnyal újra meg újra végigélni ugyanazt az egy napot. Egyszerre fantasy, történelmi-, kaland- és fejlődésregény, ami az emberi fantáziát leginkább megmozgató kérdésekkel, az emberi lét határaival, ezen határok feszegetésével, vagy a tér-idő görbítésének lehetőségével is foglalkozik. Mindenből azonban csak egy-egy morzsát kapunk, ahelyett hogy akárcsak egyikben is rendesen elmerülhetnénk. A szálak szétszaladnak, pedig úgy rámarkolnánk akár teszem azt a történelmi fonalra. Micsoda lehetőség lenne az időutazó szemével jó alaposan körbenézni, és nem csak olyan tessék-lássék módon végigrohanni egy történelmi jelentőségű napon, ráadásul többször is! Vagy ott van az antagonisták mozgatórugója, az örök élet titka. Már önmagában ez a téma megérne egy egész könyvet, de csak felvillanásokat, ötletsziporkákat, odavetett magyarázattöredékeket kapunk. Nem kizárt persze, hogy a szerző a folytatásban szándékozik mélyíteni a perspektíván, és végül az olvasónak majd nem marad égető hiányérzete. A történetben mindenesetre remek lehetőségek rejlenek. A fordított logikájú, régi fotókra támaszkodó történetépítés azonban több ponton is csorbát szenved. Míg a különleges képességű gyerekek leírását remekül támogatják a borzongató, furcsa atmoszférájú képek, addig a történet több pontján inkább erőltetettnek hatnak, agyonnyomják az amúgy remek ívű szöveget. A nyuszijelmezes kisfiú képe, vagy a lidércek által készített fotók is például kifejezetten erőltetett társítások. Inkább levesznek az élményből, mintsem hozzáadnának. Jót tett volna a szüzsének, és a sorozatos következetlenségektől is megmentette volna a szöveget, ha az író kevésbé akart volna a fotókba kapaszkodni. Inkább eszközként, és nem egyfajta célként kellene funkcionálniuk, amikre mindenképpen ki kell futnia a szövegnek. Maga az időugrás is kissé átgondolatlan.  A szerző magyarázata szerint ugyan külön logikája van az időhuroknak, de a jövőben már van egy olyan emléktöredék, aminek meg kellett volna történnie a hurkon kívüli múltban, de erről a visszacsatolásról az író elfelejtkezett. Ez pedig egy időutazós regény esetén nagy hiba. Németh Eszter