Ezért megjelenik a meséimben a türelem, az elfogadás, a gyengébbek segítése, egymás és önmagunk megbecsülése, az alkotás tisztelete, a család, barátság, becsület, a tanulás fontossága, és még hosszan sorolhatnám, amitől szerintem ember az ember. És igyekszem egy csipetnyi humort is belecsempészni mindegyik mesémbe.    Elsősorban a kisgyerekeknek írom a meséimet, az óvodás-kisiskolás korosztálynak. De valóban, legnagyobb örömömre, a szülők is szeretik, sőt, vannak olyan felnőtt olvasóim, akik a maguk örömére olvassák őket. Ennek többféle oka lehet. Egyrészt már az elején elhatároztam, hogy nem fogok gügyögni vagy cukiskodni a gyerekeknek. Ugyanis ők lesznek a jövő olvasói, és az ízlésformálás már ebben a korban elkezdődik. Ezért például csak a lehető legszükségesebb mértékben egyszerűsítem a nyelvezetet. Igyekszem egy nyelvi eszményt kínálni a gyerekeknek, ezen kívül feltételezem a szülői jelenlétet, vagyis, hogy a szülő megmagyarázza azokat a szavakat, vagy utalásokat, amelyeket a gyerek esetleg még nem ért.  Mókus Rézi, Szibill, Nyuszi Pali és a többiek történeteivel, az  élet mindennapos humoros jeleneteivel, problémáival, jellemhibáival szembesülhetünk.   A jó mese, amellett, hogy szórakoztat, szerintem segít válaszokat találni olyan kérdésekre, amelyek foglalkoztatják a gyerekeket. A kisgyerek látja, hogy egy adott problémát hogyan oldanak meg a mese szereplői, és ez esetleg segít neki is, hogy a saját hasonló problémáját hogyan közelítse meg. Ezen kívül az állatmese arra is jó, hogy közelebb vigyen a természethez. Az egyik kedves felnőtt olvasóm azt mondta, az a gyerek, aki elolvassa a meséimet, legközelebb nem fogja gondolkodás nélkül agyontaposni a bogarat, mert az már egy személy lett a szemében. Állatokról írni, róluk olvasni mindig hálás feladat – legalábbis a fogadtatás szempontjából.   Miután a szöveg elkészült, az illusztrátoré a terep. Nem volt köztünk előzetes egyeztetés, de szerencsére úgy tűnik, „átjött” Gergőnek a szöveg, mert szinte teljesen úgy rajzolta meg a figurákat, ahogy elképzeltem őket. A képi világ ugyanolyan fontos egy mesénél, mint a tartalom, és azt hiszem, Gergő részletgazdag, színes világát nagyon fogják szeretni a gyerekek. Borzasztóan érdekes, de szinte bármiből lehet mese. Néha elég egy név, vagy egy fotó. A Hangya Benő hárslevele című mesét egy olyan fotó ihlette, amelyen hangyák hatalmas levéldarabkákkal menetelnek. De sokszor olvasok olyan érdekességeket a Magyar Madártani Egyesület honlapján, hogy abból muszáj mesét írni. Például, hogy a cinkék gyógynövényekkel bélelik a fészküket, azért, hogy a kikelő fiókák egészségesebbek legyenek. Vagy láttam egy videót arról, hogyan kel ki egy lepke, és azt is leírtam az egyik mesében. Általában igyekszem utánajárni annak, amiről írok. És szerencsére nagyon fantáziadús családdal áldott meg a sors, úgyhogy amikor kiválasztottam egy fotót, amelyen három szarka ücsörög, a lányom mondta: Ukk, Mukk, Fukk. Így is hívják őket a mesében, amely a második kötetben szerepel. Ami a családot illeti, ők adják a biztos háttért nekem. Nem tudnék ilyen napsugaras meséket írni, ha a férjem, meg a két felnőtt lányom nem lennének körülöttem. Segítenek, támogatnak, és nagyon büszkék rám. Ez hatalmas erőt ad. Ráadásul vidéken élek, közel a természethez, madárdal ébreszt, a balkonról a Göncölszekeret látom, van öt befogadott macskánk, a diófán madáretető. Igyekszem mindezt élvezni, és értékelni. Ami a társadalmi környezetet illeti, az annyiban befolyásol, hogy igyekszem helyette egy ideális világot megjeleníteni. Ha körülnézünk egy könyvesboltban, a kicsi gyerekeknek szóló mesekönyvekkel Dunát lehetne rekeszteni, akkora a választék.  Valóban hatalmas a kínálat, óriási a versengés. Ami engem illet, én egyszerűen igyekszem tisztességes lenni. Vagyis értelmes tartalmat kínálok igényes nyelvi megformálásban. És bízom benne, hogy ez elég.