Azt mondja az ember az ökörnek:
- Ha sokallod, add nekem felét.
Az ökör odaadta jó szívvel.
Most már az embernek volt negyven esztendeje. Az ökör után bemegy a szamár, s kérdi az Úr tőle:
- No, szamár, hány esztendőt adjak neked?
- Annyit, Uram, mennyit az embernek, éppen harminc esztendőt.
De amire kiment, már meg is bánta, hogy olyan sokat kért.
Kérdi odakint az ember:
- Hány esztendőt kértél, szamár?
- Ó, ne is kérdezd! Nagy szamár voltam, harminc esztendőt kértem, meg is kaptam, pedig elég lenne nekem tizenöt esztendő is, elég bogáncsot ehetem azalatt.
- Hiszen ha sokallod - mondotta az ember -, add nekem a másik tizenöt esztendőt.
- Jó szívvel - mondotta a szamár. - Legyen a tiéd!
Most már volt az embernek ötvenöt esztendeje.
A szamár után a kutya ment be, az tizenkét esztendőt kért az Istentől, s abból is átadott nyolcat az embernek.
Most már volt hatvanhárom esztendeje.
A kutya után bement a majom. Az húszat kért, s abból odaadott az embernek tízet.
Mikor az ember így szépen kiegyezkedett az állatokkal, visszament az Úristenhez, s jelentette az egyezséget.
- Jól van - mondá az Úr -, ha megegyeztetek, legyen úgy.
Hanem mi lett ebből az egyezségből?
Az lett ebből az egyezségből, hogy az ember, amíg harmincéves, addig igazi ember módjára él. Harminctól negyvenig ökör módjára dolgozik, kínlódik, húzza a terhet. Negyventől ötvenötig egy kicsit nehezedik; lassan viszi, cepeli a terhet, mint a szamár. Ötvenöttől hatvanháromig otthon hagyogatják házőrzőnek, mint a kutyát.
Hatvanháromtól beleesik a gyermekségbe, s játszanak vele, mint a majommal szokás.
|