Az önmagában is érdekes, ha egy 16 éves gyerek azt mondja, hogy elege van a szülői nyomásból, meg egyáltalán, azokból a keretekből, amelyek között élnie kell, ezért mindent hátrahagyva elindul világgá. Esetünkben a helyzet tetéződik azzal, hogy mindezt kerekesszékben teszi. Ön ennek ellenére folyamatosan hangsúlyozza, hogy a kerekesszéknek a lényeg szempontjából nincsen jelentősége. Akkor viszont miért ültette hősét ebbe a székbe? Aki jobban be van zárva, az jobban akar szabadulni. Kerekesszékben ülve még kevésbé érezheti magát szabadnak az ember, tehát – legalábbis ebben a könyvben – a mi hősünk meg is csinálja azt, amivel sokan csak játszanak gondolatban: otthagyja addigi életét. De azért nyilvánvaló nehézségei vannak a mozgással… Rengeteg dolog fejben dől el. Tehát, hogy neki mer-e kezdeni valaminek, az attól függ, a fejében megvan-e az a kép, hogy ő ezt meg tudja csinálni. A kerekesszékesek egy csomó dologra pontosan ugyanúgy képesek, ráadásul a világon sok helyen a repterek, a vonatok akadálymentesek. Jó, hogy ezt a lelki oldalt említi, mert szerintem a „nyomiknál”, ahogy ön ír a könyvében a sérültekről, és ahogy közülük sokan nevezik magukat, a legnagyobb gát a cselekvésben éppen az önbizalomhiány. Alapvető problémáik lehetnek az emberi kapcsolatokkal, a közvetlen környezetükben élő rokonokkal, osztálytársakkal. Ez sem csupán a sérültekre jellemző. Mindenkiben vannak gátak, befeszülések. Az, hogy valaki eljut oda – megint csak fejben –, hogy ezek ellen elkezd küzdeni, az függ a saját erejétől, a környezetétől, sok mindentől. Ez egy többváltozós egyenlet.   Mészöly Ágnes   Író, költő, pedagógus. Konduktorként a Pető Intézetben végzett, dolgozott többek között Németországban, Dél-Amerikában és Norvégiában. 2002-ben a „Ki lesz Budapest Harry Pottere?” mesepályázaton 1. helyezést ért el. Tíz évvel ezelőtt jelent meg első regénye, a Sünimanó mesekönyv. Azóta – a kisgyerekeknek szóló könyvek mellé – a kamaszoknak és a felnőtteknek szánt művekkel is jelentkezett. Rendszeresen publikál online hetilapokban, irodalmi folyóiratokban.     Győri Dani a főhős. Volt ön előtt egy igazi Dani, amikor elhatározta, hogy megírja a regényt? Daninak kétféle előképe van. Az egyik egy volt petős (Pető Intézet – a szerk.) tanítványom, Győri Gábor, akinek a személyiségét „húztam be”, a másik pedig egy norvég fiatalember, akinek a fizikai kinézetét és a képességeit „használtam”. Gábor olvasta is közben a történetet, mintegy szupervizorként működött. Határtalan öröm volt számomra, hogy mellettem ült a könyvbemutatón is. Azt hiszem, tökéletesen az ujja köré csavarta a közönséget. Dani nagyon kis súllyal született koraszülöttként, ezért van problémája a lábával. Bottal is tud közlekedni, tehát vannak nála jóval súlyosabb esetek. Tudatos írói döntés volt, hogy könnyebben akceptálható mértékben sérült a főhős. Nem hiszek a sokkterápiában. Nem hiszem, hogy a tizenéves korosztályhoz közelebb tudok egy problémát hozni, ha az arcukba tolom a legdurvább felhozatalát az életnek. Noha azért erre is van példa a regényben. Igen, egy vidéki intézetbe kirándul Dani az osztálytársaival, s ott valóban találkoznak egy halmozottan sérült barátjával. Mindenképp szerettem volna azt is megmutatni, hogy milyen a helyzet az ilyen intézetekben, hogy van olyan ember, akinek a szellemi képességei jóval átlag fölöttiek, viszont a mozgásképessége nem, és olyan életbe kényszerül, ami embertelen. Húsz év alatt nagyon sokféle esettel találkozik az ember. Van egy olyan extanítványom, aki nagyon-nagyon súlyosan sérült, és mégis jogászként dolgozik, de nála megvolt az a családi háttér, amiből ezt ki tudta hozni. Az intézeti srác viszont cigány származású, akinek az esélyei – már származásánál fogva is – rosszak. Van az a hátránymennyiség, amit – hiába van valakinek sok esze és sok ambíciója – képtelenség leküzdeni. Főleg, ha a rendszer ellátandó feladatként kezeli a sérülteket, nem pedig emberként. Danival a regényben a gimnáziumban találkozunk, ahol az osztálytársai már elfogadták. De az idáig vezető út számára sem volt könnyű. Azért sem könnyű ez, mert az iskolai rendszer nincs felkészülve sérültek befogadására. Nyugati minták alapján egyértelmű, hogy az integráció az előremutató megoldás, tehát, hogy együtt neveljék a sérülteket a nem sérültekkel, legyenek azok akár vakok, akár értelmi sérültek vagy mozgáskorlátozottak. Ez a társadalom többi részének is sok-sok hozadékkal jár. Nálunk ez még nem működik, de ahol próbálkoznak vele, sem mindig sikeres, épp azért, mert az oktatási rendszer és a társadalom nincs felkészülve rá. Több olyan kísérletnek voltam szemtanúja konduktori pályafutásom során, amikor egy sérült gyereket megpróbáltak berakni a kvázi egészséges iskolai társadalomba, és ott, mint a tyúkok a sebesült tyúkra, rácsaptak a többiek, bántották, mert nem tudták, hogy hogyan kell tolerálni. Az integrációt nem úgy kell csinálni, hogy beledobjuk a sérültet az egészséges közegbe és ott magára hagyjuk, hanem a közeget is fel kell erre készíteni. Dani a regényben rendes gimnáziumba jár, mert nem nagyon van más lehetősége. Abból a kevés helyből, ahová ma a sérültek járhatnak, nem nagyon van esély továbblépni. Tehát egy tudatos anyát feltételezve, aki szeretné az önállóság felé tolni a sérült gyerekét, ez a jó választás, akkor is, ha az elfogadásért meg kell küzdenie a gyerekének. Dani remekül gitározik, és e tudása megnyitja számára az utat a diáktársaihoz. Igen, mert azon kívül, hogy ő a kerekesszékes srác, már tudnak róla mást is, ami megkönnyíti az elfogadást. Nemcsak az „sz faktor”, azaz a szánalomfaktor működik, hanem meglátják benne az embert is. Rengeteg olyan kerekesszékest ismerünk, például akár Fenyvesi Zoltánt, a Tiszta szívvel című film szereplőjét vagy Mosolykát, aki széles körben elfogadott ember, bizonyos szempontból véleményvezér is, mert nem az a fontos, hogy kerekesszékes, hanem az, amit csinál. Az egésznek az alfája és ómegája az, hogy meglássuk: a mozgássérültség csak egy testi tulajdonság, olyan, mint az, hogy én barna hajú vagyok, ő meg magas. Dani tehát akár jól is érezhetné magát a bőrében, de az anyjával való konfliktus elindítja a „világ körüli” útjára. A mama egy lelkiismeretes, kötelességtudó, felelősségteljes nő, aki komoly feladatként kezeli a fiát, problémaként éli meg őt, ahelyett, hogy „csak” természetesen nevelné. Közhely, hogy aki sérült gyereket nevel, az maga is valamilyen szinten sérül. Hibáztatja magát, vagy lelkiismeret-furdalása lesz, vagy elkezd tagadni, vagy csak azért is megmutatja. Tényleg nagyon kevés szülő tudja ezt úgymond normálisan csinálni. Én elég sokat dolgoztam kamaszokkal konduktorként – például Norvégiában volt egy kamaszcsoportom –, és a szüleikről külön tanulmánykötetet lehetett volna írni. A szülők általában túlféltik a leválni készülő kamaszt, bezárják, kipárnázzák a világot, és ezzel persze korlátozzák erősen. Szerencsére van olyan szülő, aki ezt az akadályt is meg tudja ugrani, de ők vannak kevesebben. Dani anyukája azzal követ el nagy hibát, hogy hazudik a gyereknek az apjáról, akit ő sose látott, s persze kiderül az igazság. Szerintem a legtöbb probléma a könyvben is, meg az életben is ezekből a mesékből van, a dolgok fel nem vállalásából. Olyan ez, mint egy lavina: az ember egyet hazudik, s utána már kell többet is, hogy alátámassza az első hazugságot. A regényben kiesik a szekrényből a csontváz, s azt fel kell takarítani. Ez persze nem megy könnyen. Dani, bár nagyon elszánt, így az anyja lenyúlt hitelkártyájával elindul az apjához Münchenbe, mégsemmeri bevállalni a találkozást vele, pedig már tényleg csak kéznyújtásra van tőle. Igen, mert benne is működnek a minták. Én egy olyan könyvet akartam írni, amiben nem az van, hogy van a tisztességes, becsületes és tiszta szívű, nagyon jó fej sérült gyerek, aki megváltja a világot. Dani tele van hülyeséggel és hibákkal: csökönyös, ugyanúgy hazudik, ahogy az anyja, az apjának nem meri elmondani, hogy ő sérült, tehát nem meri felvállalni saját magát, és ezért megy el mellette. S végül is ekkor kezdődik el az ő igazi kalandja, az a road movie, amiben több országon át egészen Spanyolországig jut. S azért játszódik a történet külföldön, mert Magyarországon nem lehet úgy akadálymentesen közlekedni, mint Németországban vagy Franciaországban. Meg persze így nagyobb kalandok érhetik a főhőst. Rendesen fürdik Dani mindenben: jó fej emberekkel találkozik, veszélyesebbnél veszélyesebb szituációkba keveredik. Anyukája itthon pedig természetesen nagyon izgul, s a rendőrséggel keresteti a fiát. Izgalmas figyelni, melyikük hogyan kezeli ezt az új helyzetet. Dani úgy érzi, folyamatosan kicseszik vele az élet, és ezért törleszteni akar. Az anyjának meg el kell jutnia egy gyászfolyamaton keresztül arról a pontról, hogy „én mindent a legjobban csinálok és megteszek érted mindent” odáig, hogy belássa: „rengeteget hibáztam, nem voltam veled őszinte és meg akarom ezt változtatni”. Az élet nem mehet úgy tovább, mint ahogy eddig. A regény nem ad megoldást, nem derül ki, hogy mit tanulnak a történetből az érintettek. Annak ellenére, hogy nincs nagy piros betűkkel szedett tanulság, sok minden világossá válik az út végére a szereplők és az olvasók számára is. Szeretem az ilyen kicsit befejezetlen történeteket. Ez nem egy lejátszott meccs, nem akartam happy endet, mert az élet nem ilyen, de mindkét szereplőm – Dani is és a mamája is – kaptak egy lehetőséget, hogy ezentúl jól csinálják.

Forrás: hvg.hu