– Annipanni, süssél valami finomat! – kérte Boribon. – Tudod, délután Bencéék jönnek hozzánk! – Sütnék én almáspitét, csak éppen almám nincs hozzá. – Hozok én neked almát az öreg almafáról! – Messze van az a fa, Boribon – legyintett Annipanni. – Autóval megyek, így hamar térülök-fordulok.     Brrrrrrrrrrrr... Robogott a kis piros autó. Robogott a réten, robogott a patakparton, robogott a kertek alján. – Hű, de hosszú ez az út! Sose érek oda! – Végre megérkeztem! Leszedem a három legszebb almát, és már indulok is haza. De mi lenne, ha a dombon át mennék? Az út meredekebb, de sokkal rövidebb. Arra kell mennem. Brrrrrrrr... Vidáman robogott felfelé a kis piros autó. – Így hamar hazaérek – örvendezett Boribon. De hirtelen megállt a kocsi. – Mi történt? Segítség! Van itt valaki? Egy nyuszi ugrott elő a levelek közül. – Itt vagyok, Boribon! Mit csináljak? – Gyere, toljuk meg az autót! Egy, kettő, há-rom! Brrrrrr... Az autó elindult, és Boribon beleugrott. – Tudod mit? Fogadd el tőlem ezt az almát! A nyuszi elkapta, és utána kiabált. – Köszönöm, de nem azért segítettem! Brrrrrrr... a kis piros autó felért a domb tetejére. De jaj, hirtelen megbillent! Kipotyogott az egyik kereke. – Jaj nekem! Nem tudom, hogyan kell visszatenni! Szerencsére a mókus megtalálta a kiesett csavart. Elővette az autó hátuljából a szerszámokat, és ügyesen visszacsavarozta a kereket. – Okos vagy, mókus, és nagyon ügyes. Ez az alma a tiéd. És most indulok lefelé. Mindjárt otthon vagyok! Brrrrrrrrr... – Vigyázz, Boribon! Lassíts, mert kanyarodik az út! – Jaj nekem, felborultam! Szerencsére nem ütöttem meg magam. Úgy látom, az autónak sem esett baja – csak vissza kellene fordítani. Hahó, ki segít nekem? – Süni, te kicsi vagy ehhez. – Kicsi vagyok, de nagyon erős – méltatlankodott a sün. Szuszogva, nyögve felállították az autót, aztán óvatosan leengedték a földre. Boribon beleült a kocsiba és elindította. Brrrrrrrr... Működik! Ez igazán csodás! – Köszönöm a segítséget, süni! Fogadd el uzsonnára ezt a szép almát! – Annipanni, ugye hamar megérkeztem? – lelkendezett Boribon. – Ügyes voltál, és nagyon gyors. Add ide az almákat! – Az almákat??? Jaj... Elajándékoztam az összeset. – Te jó ég! Akkor most mi lesz velünk? – sóhajtozott Annipanni.  Boribon is szomorkodott. – Szegény vendégek! Nem kapnak semmit... Jaj, szól a csengő! Már meg is érkeztek! Ajtót nyitottak. – Szia, Bence, szia, Szuszi! De jó, hogy megjöttetek! – Hoztam nektek ajándékot – mondta Bence. – Egy zacskó piros almát. Boribon és Annipanni nevetni kezdtek. Annyira nevettek, hogy a könnyük is potyogott. Bence megsértődött. – Miért nevettek ki? – Nem rajtad nevetünk, hanem örömünkben. – Tudod, éppen az alma hiányzott a mai vendégséghez. Terítsetek meg a kertben, én addig megsütöm az almáspitét. Boribon vitte ki a poharakat, Bence a tányérokat és a szalvétákat hozta. – Elkészült az almáspite! – kiáltotta büszkén Annipanni. Süteményillat szállt a kertben. – Vigyázzatok vele, mert még forró. Mindenki fújdogálja meg! – Elmondjam, hogy merre autóztam? – kérdezte Boribon. Mire mindent elmesélt, megették a süteményt. VISSZA A KEZDŐ OLVASÓK OLDALÁRA>>