1.2/ Mesecsoportok
"A népmesekutatók dolgát megkönnyíti, hogy a különböző mesekatalógusok szerkesztői a mesék főbb szereplői, alakjai és szüzséje alapján különféle mesecsoportokat különítettek el egymástól.
Az állatmesék közé tartoznak azok a mesék, amelyekben az állatok az emberrel egyenrangú módon gondolkodnak, beszélnek és cselekszenek anélkül, hogy ezt „csodásnak" éreznénk. Az állatmese általában valamilyen életbölcsességet, erkölcsi igazságot vagy társadalmi fonákságot szemléket, kifejezetten didaktikus szándékkal.
A legendamesék az isteni világrendet és az isteni igazságszolgáltatást hangsúlyozzák, elsősorban a Krisztus és Szent Péter személyével kapcsolatos meséken keresztül.
A novellamesék történetei evilági szereplőkkel, evilági színtéren játszódnak (sem szentek, sem természetfölötti lények nem szerepelnek bennük), és azokról az eszességet, furfangosságot próbára tevő élethelyzetekről szólnak, amelyekben nem a csoda segít.
A tréfás mesék között megtalálhatók az ostoba, rászedett ördögöt kifigurázó mesék, a kikapós és féltékeny menyecskékről, a férfikívánó vénlányokról és a nem éppen feddhetetlen papokról szóló mesék, valamint a trufák, az anekdoták és a hazugságmesék.
Külön csoportot alkotnak a formulamesék, amelyek között találhatunk beugrató meséket, csalimeséket, végtelen és halandzsameséket.
Mindazon meséket, amelyek nem tartoznak a fenti csoportokba, tündérmeséknek nevezzük."
Tréfás mesék - Arany László négy alműfaját különbözteti meg:
|
Az első csoportba azokat az elbeszéléseket sorolja, amelyek emberi tulajdonságokról, gyarlóságról, hiszékenységről, lustaságról vagy éleseszűségről, talpraesettségről szólnak.
Ennél a pontnál veszi sorra a mesék állandó szereplőit is; az ördögöt, a boszorkányt, a halált, a tündéreket és a Hétszínyű Kapanyányimonyókként ismert, egyetlen tréfás tündérét a magyar népmeséknek.
A tréfás mesék második csoportjába a gyermekmeséket sorolja, amelyeket ma láncmeséknek vagy formula meséknek nevezünk.
„Csupa naív és élénk kedélyesség az, a mi ezeket alkotja; nincs bennök semmi mythológia, semmi didaxis, semmi vonatkozás az emberi viszonyokra és semmi csapongó élcz” – mondja Arany László.
Amíg az előbbi meséket a gyermekek szórakoztatására, addig a csalimeséket bosszantásukra eszelik ki a mesélők Arany szerint, aki ezt a mesetípust a tréfás mesék harmadik csoportjaként nevezi meg.
A csalimeséket egyébként ma is önálló kategóriaként tartjuk számon, mint a mese „önparódiáját”, amely átmenetet képez a vicc, ugratás és a mese műfaja között.
Az utolsó alműfaját a tréfás meséknek azok az elbeszélések alkotják, amelyekben képtelenségekről, lehetetlen helyzetekről, paradoxonokról szól a történet. Nehéz jó elnevezést találni ezekre a mesékre, olyannyira, hogy Arany László nem is alkalmaz semmilyen kifejezést rájuk.
Ma hazugságmeséknek nevezzük őket, bár ez sem a legjobb szó, hiszen általában nem hazugságokról szólnak. Ezek az utóbb ismertetett mesecsoportok egyébként a legkevésbé kutatott népköltészeti műfajok közé tartoznak.
|
|