Azon a reggelen, mikor Muminpapa végzett a patak fölött átívelő híd megácsolásával, a kis Motyó különös dolgot fedezett fel. Egy ismeretlen és rejtélyes ösvényt.   Az út a lombok árnyékába vezetett. Motyó ámulva lépdelt az erdő zöld homályában:   – Hűha! Ezt el kell mesélnem Muminbocsnak – motyogta magában. – Együtt kell kifürkésznünk, hova vezet a rejtekút. Egyedül úgysem merném – tette hozzá beismerőleg. Azzal elővette a kisbicskáját, és hatalmas cikornyát vésett az egyik fenyő törzsébe, hogy később könnyen rátaláljanak az ösvényre.   – Nagyot néz majd Muminbocs – gondolta büszkén, miközben vidáman szökdécselt hazafelé.   A muminok csak néhány hete ébredtek fel téli álmukból. A völgy telis-tele volt virgonc kis csodabogarakkal, manókkal, csip-csup jószágokkal és virágba borult fákkal. A hegyekből szűk medrében kristálytiszta patak vágtatott el a muminlak kékre festett falai mellett, hogy távoli tájak felé vegye útját. Hogy miért nem jó neki itt, az bizony sehogy sem fért a völgylakók fejébe.   – A folyók és az ösvények varázslatosak – töprengett Motyó. – Ahogy figyeli az ember, mint kanyarognak el útjukra, megtelik a szíve nyugtalan sóvárgással. Ellenállhatatlan vágy keríti hatalmába, hogy velük tartson felfedezni, hova vezetnek.   Mikor Motyó hazaért, Muminbocs éppen a hinta felszerelésével foglalatoskodott.     – Hm. Egy új ösvény – hümmögött Muminbocs. – Remek. Azonnal indulunk. Mennyire tűnik veszélyesnek?   – Ó, borzalmasan veszélyes! – sipította Motyó. – És teljesen egyedül fedeztem fel – tette hozzá.  – Valami elemózsiát is magunkkal kell vinni. Mert ugye sosem lehet tudni, milyen hosszú lesz az út – Muminbocs az almafához lépett, és az alatta elterülő pázsitot vizslatta. Ám aznap alig pár gyümölcs hullott le az ágakról, így Muminbocs kissé megrázta a fát. Hamarosan körös-körül potyogtak az apró piros és sárga almák.   – Te hozod az élelmet – fontoskodott Motyó. – Nekem ugyanis az utat kell mutatnom – annyira izgatott volt, hogy még az orra hegye is belesápadt.   A hegyoldalból letekintettek a völgybe. Az otthonuk apró pontnak tűnt, a folyó csak egy fénylő zöld szalagnak. A hinta pedig innen fentről egyáltalán nem látszott.   – Ennyire távol még sosem voltunk hazulról – jelentette ki ünnepélyesen Muminbocs. Motyó a fák közt bóklászott, hogy megtalálja a jelet. Szimatolt, a nap állását vizsgálta, az égtájakat kémlelte – azaz pont úgy viselkedett, mint egy szakavatott túravezető.   – Itt van a jeled – szólalt meg Muminbocs, mancsával egy fenyőtörzsre bökve.   – Nem! Ott van! – kiáltotta Motyó egy másik fára mutatva, melyen szintén hatalmas jel díszelgett. Ebben a pillanatban egy harmadik jelet is megpillantottak, amely azonban egészen magasan, egy méterre a földtől ékeskedett egy másik fa törzsén.   – Ez lehetetlen! – motyogott Motyó. – Nem vagyok ennyire magas!   – Oda nézz! – süvítette Muminbocs. – Mindenütt titokzatos jelek a fatörzseken. Van olyan, amit vagy száz méter magasra véstek. Tudod, mit gondolok? Te egy kísértetösvényt találtál! És most a kísértetek el fognak pusztítani minket! Ehhez mit szólsz?   Motyó nem szólt hozzá semmit, viszont a bajszocskája vészes remegésbe kezdett.   Ebben a pillanatban hátborzongató kacaj harsant fel. Közvetlenül a fejük fölül jött, és cseppet sem hangzott barátságosan.   Egy jól megtermett kék szilva repült le a lombok közül, és kis híján Muminbocs orra hegyén landolt. Motyó ordítani kezdett, mint egy fába szorult féreg, Muminbocs pedig éktelen haragra gerjedt a szilva miatt. Dühében még félni is elfelejtett, így történt, hogy a támadó után kutatva felnézett a fára. Egy kis fekete selyemmajom ült az ágon összekuporodva. Kerek arcocskája jóval világosabb volt a bundája többi részénél (éppen, mint Motyó, mikor nem mosakszik meg rendesen). Ábrázatán komisz vigyor terült el.   – Hagyd már abba az idióta vihogást! – kiáltott rá Muminbocs, mikor eljutott a tudatáig, hogy a támadó jóval kisebb nála. – Ez a mi völgyünk! Röhögcsélj máshol!   – Micsoda piszok pernahajder – dadogta Motyó, aki már szégyellte, hogy úgy sivalkodott.   – Jaj, de félek tőled – felelte a selyemmajmocska gúnyosan, fejjel lefelé csimpaszkodva az ágon. Pár szilvát még odahajított, majd eltűnt az erdő fái közt!   – Megszökik előlünk! – rikoltotta Motyó. – Utána!   Nekieredtek a sűrűnek, át a bokrokon, a bozótoson, levelek, ágacskák és virágok törtek, hullottak, amerre eldübörögtek, az erdei manók ijedten visszahúzódtak a vackukra.   A selyemmajom fáról fára lendült, és nagyon élvezte a dolgot.   – Igazából nincs értelme egy ilyen semmirekellő vakarcs után rohangálni – lihegte Motyó, aki kezdett elfáradni. – Rá se hederítsünk!   Leültek egy fa alá, és nagyon gondterheltnek látszottak.   A selyemmajom is letelepedett egy közeli ágon, megpróbált hasonlóképp gondterhelt képet vágni, miközben persze jól szórakozott.   – Ne nézz oda – suttogta Muminbocs. – Még azt hinné, hogy érdekel minket.   De hangosan csak annyit mondott: – Kellemes kis hely!   – Kellemes és kényelmes – tódította Motyó.   – És épp itt vezet egy csapás is – ahogyan ezt Muminbocs kimondta, mindkettejüknek ugyanaz jutott eszébe.   – De hiszen ez csak a mi rejtekutunk lehet! – pattantak fel egyszerre.   Az ösvény valóban titokzatosnak tűnt.   A fák lombjai zöld baldachinként borultak fölé. Úgy kanyargott a sűrűben, mint egy alagút.   – Hát, az ügy kezd komolyra fordulni – jelentette ki Motyó, akiben ismét feléledt a túravezetői hajlam. – Én felderítem a mellékcsapásokat, te pedig hármat koppantasz, ha valami veszély közelít. Induljunk!   – De min koppantsak? – kérdezte Muminbocs.   – Akármin, csak ne szólalj meg! Ohó! És hol van az elemózsiánk? Természetesen elvesztetted. Mindenre nekem kell figyelnem?   Muminbocs nem szólt semmit, csak összeráncolta a homlokát. Nekivágtak a zöldellő alagútnak. Motyó a mellékcsapásokat fürkészte, Muminbocs őrködött, a selyemmajom meg előttük ugrándozott ágról ágra.   Az ösvény jobbra-balra kanyargott, és mind keskenyebbé vált, mígnem végleg beleveszett a mohaszőnyegbe.   – Vége – mondta csüggedten Muminbocs. – Bárcsak rendes út lenne, és eljutottunk volna valahova!   Némán álldogáltak, tanácstalanul pillantgattak egymásra. És ekkor a fákon túlról halk neszezést hallottak. A szél ismerős illatot hozott feléjük.   – Víz – suttogta Muminbocs. Lépett egyet, majd a neszezés irányában szaladni kezdett, tudniillik Muminbocs rajongott az úszásért.   – Állj! Várj meg! kiabált Motyó. – Ne hagyj egyedül!     Ám Muminbocs se látott, se hallott, hanem egyenesen a vízpart felé rohant. A tenger hullámai fehér habokkal nyaldosták a homokos fövenyt.   Hamarosan Motyó is kiloholt az erdőből, és Muminbocs mellé zöttyent.   – Hideg van – jegyezte meg. – Emlékszel, amikor a hattivattikkal vitorláztunk? Egyenesen a forgószélbe? Én pedig tengeribeteg lettem?   – Az egy másik történet – legyintett Muminbocs. – Most viszont úszni fogok egy jót – azzal belevetette magát a hullámokba. (Meg kell jegyezzük, hogy a muminok olyan szerencsés teremtmények, hogy nem kell ruhát hordaniuk, sem öltözéssel-vetkőzéssel vesződniük.)   A selyemmajom is lehuppant az ágak közül kíváncsiskodni.   – Ne tedd! – sipította. – Hideg a víz! És nedves!   – Nocsak! Micsoda hatással vagy rá! – motyogta Motyó.   – Le mersz merülni nyitott szemmel? – kiáltotta Muminbocs.   – Igen, de nem akarok – válaszolt Motyó. – Soha nem lehet tudni, mit látok meg a víz alatt! Ha búvárkodni akarsz, felőlem tedd azt – de saját felelősségedre.   – Ugyan! – és Muminbocs már bukott is a hullámok alá. Eleinte csak halványzöld fénybuborékokat látott, de ahogy mélyebbre merült, jól kivehetővé vált a tengerfenéken táncoló hínármező. A homok fehéren hullámzott alatta, kagylóhéjakat sodorva, melyek kívül fehéren, belül rózsaszínen csillogtak. Ha messzebbre kémlelt, a zöldes homály mind sötétebb árnyalatot öltött, mígnem fekete ablakként el nem nyelte a feneketlen mélység.   Muminbocs visszafordult a felszín felé, és egy hullám hátán bukkant fel, hogy visszaficánkoljon a partra.   Motyó és a selyemmajom javában segítségért kiabáltak.   – Már azt hittük, megfulladtál – sopánkodott Motyó. – Vagy felfaltak a cápák.   – Jaj, ugyan! Jól ismerem a tengert! – mondta Muminbocs. – Egyébként remek ötletem támadt, amíg odalent voltam. Pompás egy ötlet! Nem tudom, vajon idegen fülek hallhatják-e – sandított a majomra.   – Eredj innét! Sipirc! – intézkedett Motyó. – Most titkos tanácsot tartunk!   – Jaj, de hát én imádom a titkokat! Ígérem, esküszöm: nem jár el a szám! Lakat lesz rajta! – rimánkodott a selyemmajom.   – Megesketjük? – kérdezte Muminbocs.   – Hát, rendben – bólintott Motyó. – De akkor az igazi eskü legyen.   – Mondd utánam! – parancsolta Muminbocs. – Nyeljen el a mélység, dögkeselyűk szaggassanak, asszon össze minden csontom és soha többé ne egyek fagylaltot, ha nem őrzöm meg a titkot! Nos? A selyemmajom elismételte, de minduntalan elhibázta, mert a memóriája csapnivaló volt.   – Hűha – dünnyögte Muminbocs. – No de sebaj. Talán így is megteszi. Akkor hallgassatok ide! Felcsapok gyöngyhalásznak, és egy ládikában összegyűjtöm a partszakasz minden gyöngyét.