Pauli a nagyon is hétköznapi történetet – jó barátok versenyre kelnek, egymást heccelik, ki mit mer megtenni, ki meddig mer elmenni önmagához és korlátaihoz képest – mindenféle pátosz nélkül úgy kanyarítja és meséli el, hogy abból egy tartós, örökérvényű igazságra ébredés születhessen meg a kis olvasóban. Teszi ezt egy szépen megrajzolt és kivitelezett könyvben, amelyben Schärer képei nemcsak izgalmasak, de működik bennük profi módon megkomponált és okosan felépített képi humor is. A főszereplők (csiga, egér, veréb és béka) élethű, már-már anatómiailag pontos rajzait az illusztrátor az emberekre jellemző gesztusokkal és mimikával meseszerűvé varázsolta. A képi környezet a valósághűség jellemzi színeiben, méretarányában, mégis, az állatoktól nem szokványos mozdulatok, tekintetek meggyőzik az olvasót, hogy mesebeli történetet fog látni, olvasni. Ennyiben tanmese jellegű is a történet, igaz, a tanulság kimondása nélkül, de a “nahát-élménnyel” közvetítve jobban hat. A történet első értelmezési lehetősége, olvasata az, hogy a barátok értékelik, tisztelik és elfogadják egymás eredendő különbözőségét. Szerintem lehetséges egy második olvasat is a verseny és versengés leckéjéről, és a nemet mondás lelket próbáló és egyben erősítő nehézségéről. Pauli egy unalomból kerekedő versengést is, – ami ebben a modern világban erőteljesen rányomja a bélyegét sok kisgyermek hétköznapjaira – képes úgy bemutatni, hogy abból érték, és értékválasztás kerekedjen. A főszereplők nem egymással versenyeznek, hanem önmagukat teszik próbára: ki tudja a félelmét legyőzve önmaga határait átlépni. Ki vállal „meredekebbet”, ki tud nagyobbat mondani, és nemcsak mondani, de végre is hajtani a vállalását. Szülőként tekintve az ilyesfajta versengésre, nos, ez talán félelmetesebb is, mint egy futóverseny, vagy célba dobás. Ott, ha a gyermekünk veszít, legfeljebb elkeseredik, sír, csalódott lesz, jobb esetben a kudarc önmaga és képességei fejlesztésére sarkallja. A gyermek csalódottságát látni, átérezni is szomorú, fájdalmas dolog egy szülőnek, holott tudja, hogy a leckét, hogy vannak nálunk jobbak, meg kell tanulnia mindenkinek. De mi van akkor, ha a gyermekem rosszul méri fel a képességeit? Ha csak egy perccel tovább marad a víz alatt? Egy ággal magasabbra mászik a fán? Egy méterrel magasabbról ugrik le a kerítésről? És mikor engedhetem ki egyedül a nagyvilágba, mikor lesz kész arra, hogy a cukkolóknak nemet tudjon mondani? Vagy csak időben ki tudjon szállni a közös „kihaénnem?!” játékból? Ez az igazán nehéz ügy. Nekünk, szülőknek kell megtalálni a lehető legjobb eszközt arra, hogy a természetüknél fogva versengő gyermekeinket úgy tanítsuk önismeretre és önkontrollra, úgy, hogy az igencsak fontos, egyént és társadalmat is előre vivő verseny szellemét ne öljük meg bennük. Ez a történet pedig minden részletében és elemében alkalmas e lecke közvetítésére. Nem állhatom meg, hogy az egyes szereplők próbatételeiről ne írjak. Pusztán azért is érdemes belelapozni a könyvbe, hogy meglessük, melyik állatszereplő mit vállalt, kinek  hol vannak a határai. Számomra a legkedvesebb a csiga próbatétele: kibújik teljesen a házikójából, és védtelenül körbemássza azt, majd visszabújik. Szép szimbolikája ez annak, hogy egy-egy ilyen versenymutatvány közben mennyire kiszolgáltatottak is vagyunk: hisszük, hogy meg tudjuk csinálni, de azért mégis remeg a gyomrunk, kicsit félünk, mi lesz, ha mégsem, ha elbukunk. A végén pedig a sikerélmény, és a társak elismerése – ez egyébként visszatérő motívum, mindenki bátor cselekedete után a többiek tapsikolnak, ki-ki azzal, amije van (”a mancsával, a szárnyával és a szarvával”) –  hajt minket, illetve gyermekeinket önmaguk legyőzésére, hihetetlennek, eszementnek tűnő feladatok bevállalására. Mégis, van egy pont, amikor tovább kell gondolniuk a kérdést. Amikor már nemcsak a versengés, a csapatban elfoglalt pozíció a fontos, sőt, amikor ez már egyáltalán nem fontos. Amikor megszületik bennük az elfogadás utáni vágy, és az, hogy egy szeretetkapcsolatban, jelen könyv esetében egy barátságban, biztonságban érezhessék magunkat. Határkérdés, hogy vajon várhatják-e, hogy akkor is szeressék őket, ha egyáltalán nem bátrak? Hogy akkor is tagja lehessenek a csoportnak, ha nincs kedvük bizonygatni kiválóságukat? Vagy, hogy fontos-e az a társuk, aki igazából nem is kiváló semmiben? Vagy ha kiváló is, egyszerűen nem akar bizonygatni? Szerethetjük-e, tisztelhetjük-e azt, aki azt mondja, nem játszom? A képek folyamatos mozgásban vannak, nemcsak önmagukban, hanem részleteiket tekintve is. Az első szereplő az egérke, aki a belíven magányosan üldögél, a második oldalon a csigát ismerjük meg, aki éppen megy valahová, a harmadik oldalon pedig megérkezik az egérkéhez. Finom játék az idővel. Hasonlóképpen, a történet előrehaladtával, ahogyan a szöveg szintjén a próbatételek egymás után következnek, és ahogyan a hősökre egymás után irányul rá a figyelem, a már „leszerepelt” hősök a következő oldalon nem passzív alakként, hanem még a próbájuk utóhatását megélve jelennek meg. A folyót átúszó egérke még didereg, amikor a béka következik, vagy a vegetáriánus ebédet elfogyasztó béka elnehezült hasát fogja a csiga mutatványa alatt. Földényi Júlia fordítása csak az első oldalon okoz egy kis zavart, szerencsésebb lett volna a jelen időben játszódó történetben szereplő két múlt idejű mondatot a legelejére tenni: úgy, ahogyan a könyvben szerepel, kicsit zavaró. De erre úgy tekintek, mint a kézzel csomózott szőnyegeken szándékkal ejtett hibára: amit ember alkot, az sosem lehet tökéletes.