- Baromi! ­- suttogta Domi ismét azzal a hatalmas szókincsével, amelyet tizenkét év alatt összekapart magának. Attila és Domi között a műanyaggal borított padlón Braun Gézuka térdepelt. Előrehajolva két kezére támaszkodott, és felemelt fejjel úgy meredt a kék lángocskákra, mint egy kutya, ha meglátja, hogy a derűs, nyári égből lassan aláereszkedik egy szál kolbász. Épphogy nem szűkölt a boldog rémülettől. Ő aztán igazán tudta, kinek kell megjelennie, hogyan néz ki a páncélos vitéz! Tudta, milyen sisak lesz rajta, s mekkora lesz a kardja! Tudta, hiszen amit a zeréndvári könyvtárban talált Mátyás királyról és a vezéreiről, mindent elolvasott. A regényeket, a mondákat, a népszerű ismeretterjesztő könyveket, de még a kötelező olvasmányokat is! - A páncél! ­- sóhajtotta alig hallhatóan, és megszédült. „Csak nem fogok éppen most elájulni?!” -gondolta, és mélyeket lélegzett. Kati doki néni ezt javasolta Gézukának kiskorában, amikor még ájulós volt. - Ne lélegezz! -­ sziszegte Domi a szája sarkából, hogy ne kelljen elfordítania a fejét. Azt akarta mondani, hogy „Ne lihegj!”, de nem tudhat mindenki magyarul, akinek ez az anyanyelve. Szerencsére Gézuka a parancs ellenére lélegzett. Csak kicsit halkabban. A lézersugarak sejtelmes csóváiban lassan megjelent a csípő vonala. Lila és kék fényfoltok villóztak a combok irányába, kergetőztek, egymásba olvadtak és szétváltak újra. Az egész úgy nézett ki, mint egy miniatűr popkoncert, csak zenekar és füst nélkül. Bí, vagyis Bea, a csoport egyetlen nőnemű, de szerinte fiúsított tagja akkorát nyelt, mint egy krokodil, ha találkozik egy eltévedt vízilóval. Ezután rögtön csuklani kezdett. Szépen, egyenletesen csuklott, egész hangokkal, ahogy Márta néni énekórán tanította. „Csuk! ­ tá-á-á-á. ­ Csuk! ­ tá-á-á-á. ­ Csuk!” Domi beharapta az alsó ajkát. Ő megmondta, hogy lányt ne hozzanak magukkal. Egy lány vagy csuklik, vagy pisilnie kell. S ha egyiket se csinálja, akkor beszél. Könyékkel Bea bordái közé döfött. - Bí! ­- hörrentette, de a szemét nem vette le a vibráló fényjátékokból kialakuló emberi figuráról. Egy ilyen bökésért hétköznapi körülmények között a lány letépte volna Domi koszos fülét, de most örült, hogy a csuklása abbamaradt. Rezzenetlenül, kiguvadt szemmel Þgyelte a halványan felsejlő alsó végtagokat. - Mi lesz, ha meztelen? ­- susogta a Þú (le nem tépett) fülébe. Domi ekkora butaság hallatán idegességében elröhintette magát. - Felül páncél, alul semmi? Bírnád, mi?! - Hülye! -­ susogta a kislány előremeredve, mert tényleg bírta volna. De a figura nem volt meztelen. Páncélzat borította mindenütt. Az ölét, a combját, de még a lábszárán is hajlított vaslemezek fénylettek kékesen. A csodát leső kis csoport ötödik tagja, Holló Dénes törökülésben a földön ült. Egyenes háttal, emelt fővel, moccanatlanul és némán nézte a jelenséget. Izmos felsőtestén sárga trikó feszült. A trikón felirat vöröslött: Zeréndvári Kinizsi. Dénes arcán nem látszott izgalom. Nem mintha őt nem döbbentette volna meg a látvány. De egy fiú, aki apa nélkül, két kistestvérrel és egy örökké fáradt anya mellett nő fel, hozzászokik a váratlan eseményekhez. Amilyen például a tele pelenka, a pénztelenség vagy az anyai sírás. Egyébként is: a sportember fegyelmezett. Dénes lábánál a társaság öt és feledik tagja hevert: Pat, a vizsla. Mellső lábait előrenyújtva, fejét a lábai közé szorítva bámult a különös fények felé. Időnként halk, morranó hangot adott ki, és az ínye fenyegetően felemelkedett. Ilyenkor Dénes végigsimította a fejét, és a kutya megnyugodott. Pat, azaz Patrícia Delaware Hollóék házőrző ebe és családtagja volt. A páncélos vitéz alakja már jól láthatóan vibrált a zümmögő műszerek között. Talpától a nyakáig vasba öltözötten derengett a hatalmas test. Már csak a vitéz feje hiányzott. A feje, az arca, a tekintete, amely a legnehezebb feladat volt az egész újjáélesztési kísérletben. Kinizsi Pálról, Mátyás legendás hadvezéréről sajnos ötszáz évvel ezelőtt nem készültek fotók. Ha már a nagy titokzatoskodások közepette elkottyantottam, hogy egy történelmi újraélesztési kísérlet kellős közepébe huppantunk eme igaz történet kezdetén, illene arról is szólni, hogy kik, miért és hogyan támasztanak fel egy rég megholt vitézt. No meg, hogy egyáltalán lehetséges-e efféle csodatétel, vagy csak a pihent agyú író találja ki az ifjabb és butábbnak gondolt olvasók elkábítására. Hogy ez utóbbi kérdés megválaszolásával kezdjük… kezdjük az utóbbival. A Washingtonban (USA) megjelenő New Hazjudósh Magazin 1986. február 30-i számában látott napvilágot az első írás arról a fantasztikus kísérletsorozatról, amit a japán Kihyszi és az amerikai Blöffcity egyetemeinek két tudósa, Lódite Magaszaki és K. P. McBux tíz évvel ezelőtt kezdett el a Döphdle-alapítvány* költségén. A gondolat, hogy nagy teljesítményű számítógépek, finomlézeres holográfok és bioaktivizáló desztillátorok összekapcsolásával újra lehet éleszteni rég meghalt embereket, nem új. Már 1933-ban a Nobel-díjas francia fizikus, Jean-Paul Dilletante is feltételezte, hogy ha az arra alkalmas műszerek majd egykor a kutatók rendelkezésére állnak, és megfelelő mennyiségű és minőségű adattal rendelkezünk a feltámasztandó személyekről, lehetővé válik az újjáélesztés. A módszer lényege, hogy az adatokat betápláljuk a számítógépbe, és ha a többi szerkezettel összekapcsoljuk, megjelenik az adott személy pontos másolata...