– Én vagyok a nagy Zozi – suttogta. Mindig suttog, ha idegen helyen vagyunk. Pali bácsi elkiáltotta magát: – Szofi, vendéged jött! Azzal kiment a konyhába a sértődött Ribizlivel kávét főzni. Magamhoz szorítottam a Zozit. Alig kapott levegőt. Szofi szobája is tele volt növénnyel. Volt ott kaktusz, piros, meg fehér virág, és a sarokban állt az óriás pálma. Felért a mennyezetig. Na, ő a pálma. Nagy, barna cserepe van, meg óriási levelei. A levelek szélei úgy elszakadtak, mint a régi farmernadrágom. A többi virág törpe volt hozzá képest. Még én is. A pálma előtt Szofi ült a szőnyegen. Felfelé nézett. Háttal nekem. Zozi szerint szép lány. Nem tudom, lehet, hogy igaza van. Az biztos, hogy Ábelnek nincs igaza: Szofi nem hülye, hanem jó fej. Ahogy apu mondta. – Szia, mit csinálsz? – kérdeztem. Szofi felém fordult: – Beszélek a pálmához, hátha megszólal. Téged hogy hívnak? – kérdezte. – Tominak. Reggel találkoztunk – válaszoltam. – Ja, igen. Becsuktad a szemed. Vicces volt – mosolygott. Szépen tud mosolyogni! – Pali bácsi szerint csak bizonyos napokon beszél – mondtam. Leültem Szofi mellé a földre. – Hát ez az! – nézett fel a pálmára. – Neked nem mondta, melyik az a nap? – kérdeztem. – Nem. Mert az titok! – Kár! – Tegnap nem beszélt. Ma milyen nap van? – Szerda – sóhajtottam. Úgy, ahogy anyuék sóhajtoztak reggel. Mi van akkor, ha a pálma csak decemberben szólal meg, pénteken? Vagy májusban, szombaton? Vagy olyan titkos napon lehet vele beszélgetni, aminek a nevét nem is ismerjük? – Mit mondtál neki? – kérdeztem. – Elmeséltem, hogy anyuék külföldön dolgoznak – mondta Szofi. – Az messze van? – Szerintem igen. – És szomorú vagy? – Jönnek értem holnapután. Most beszélj hozzá te! – mondta Szofi. – Mit mondjak? – Amit akarsz, csak meg ne bántsd! – Akkor mesélek neki Zoziról. – Ki az a Zozi? – kérdezte. – Ő – mutattam meg neki a barátomat. – Nincs párja? – kérdezte Szofi. – Én vagyok a párja – válaszoltam. És elmeséltem egyik kalandunkat a Zozival. Szofinak nagyon tetszett. Még tapsolt is. De a pálma nem mondta: – Ez igazán szép történet volt, Tomi! Csak állt a sarokban. Némán. Biztos a szerda nem az ő napja, gondoltam. Ez a pöttyös labda, Ribizli labdája. Pont akkor gurult be a szobába, amikor abbahagytam a mesélést. Mögötte ott futott Ribizli. Szofi megfordult a zajra, és nagyon nevetett. Én is nevettem. Vicces volt, a cica a mancsaival a labdát hajtotta. Egyszer még fejre is esett, annyira sietett. Egyre nagyobbakat rúgott a labdába. Pedig a macskák nem is tudnak focizni. Mégis most olyan volt, mint egy focista; Messi, vagy Ronaldo. Őket apuval szoktuk nézni a tévében. Apu, ha Ribizlit látta volna, biztosan azt kiabálja: – Passzolj! Meg azt: – Lődd be! A focisták passzolnak és belövik, de Ribizli csak egy macska. Se passzolni, se kapura lőni nem tud. – Én vagyok a nagy Zozi! – figyelmeztetett minket a barátom. És igaza lett: a cica mégis passzolt, a labda elrepült a fülünk mellett, a legósdoboz felett, és eltalálta a pálma derekát, aztán a cserepében kötött ki. Gól! Ribizli utána ugrott. Meglökte a növényt, és... – Jaj! – mondta Szofi. – Jaj! – mondtam én is. Zozi nem mondott semmit. Úgy nézett maga elé, mint aki szólt előre, de senki sem hallgatott rá. A pálma macskástul, labdástul, cserepestül felborult, és a föld szétszóródott az egész szobában. Alig tudtunk elugrani előle. Így nézett ki a szoba. Itt egy földkupac volt. Ott egy másik. Csak a fejünk látszott ki a pálmalevelek közül. – Hát itt mi történt? – toppant be Gréti néni. Összecsapta a tenyerét, és nagyon szigorú volt. Még nem vetette le a kabátját, akkor érhetett haza. Mögötte rémült arccal Pali bácsi állt. – Igazából csak elmeséltem Zozi egyik kalandját – mondtam. – Ő a párja – bólogatott Szofi. – Tessék? – kérdezte Gréti néni. Nem értett semmit. Pali bácsi a fejét csóválta. – És ekkor... – folytatta Szofi, de elhallgatott. Ránézett Ribizlire, aki már nagyon bánta, amit tett. Fülét, farkát behúzta a pálmalevelek alatt. Félt, hogy Gréti néni megkergeti a seprűvel, vagy nem ad neki sonkát reggelire. Könyörögve nézett ránk, nehogy eláruljuk. Szofi helyett én fejeztem be a mondatot: – És ekkor megszólalt a pálma. Beszéd közben fel-alá járkált. Ahogy apu szokott. Aztán elesett a szőnyegben. Igaz, Zozi? Ne tessék rá haragudni! Pali bácsi mosolyogva nézett rám. Gréti nénihez fordult, széttárta a kezét: – Tényleg szerdán szokott beszélni! Gréti néni először Pali bácsira nézett, aztán rám, majd Szofira és végül a szomorú Ribizlire: – Vicceltek velem? – Dehogy! – mondtuk egyszerre. Gréti néni nem hitt nekünk: – És mit mondott az a pálma? Nagyot nyeltem. Nem jutott eszembe semmi. Sóhajtottam: – Azt, hogy de messze még a hétvége! Gréti néni elnevette magát. Még soha nem láttam nevetni. – Te jó ég! – kapott a fejéhez anyu, amikor elmeséltem neki, mi történt a pálmával. Apunak kikerekedtek a szemei: – Mit szólt Gréti néni? – Hogy a nevetéstől elmúlt a migrénje!   Elmondtam azt is, hogy közösen visszaültettük a pálmát a cserepébe. Gréti néni felsepert, aztán csinált nekünk madártejet. Bár a kolbászos pizzánál nincs jobb, de ez is finom volt. Szofival végig beszélgettünk. Ribizli hozzám dörgölőzött, és úgy rezgett, mint apu mobilja. Nagyon hálás volt, mert nem árultam el, hogy ő borította fel a pálmát. Talán már nem haragudna rám, ha elmondanám neki, hogy véletlenül én rúgtam fel a tejes tálkáját. Gréti néni állt a konyhában, és mosolyogva nézte, hogyan eszünk. – Még sincs jégkocka a szíve helyén – csodálkozott anyu. – Ezt meg ki mondta? – nevetett apu. – Egyszer a pálmától hallottam – nevetett anyu. – Szerdán? – viccelődött apu. – Persze, hogy szerdán! – viccelődött anyu. Nekem ekkor megint Szofi jutott az eszembe. Nem értem. Most már mindig így lesz? VISSZA A PROBLÉMAORIENTÁLT KÖNYVHÖZ>>