"Tavasz volt már, közelgett a húsvét, amikor egyik délelőtt sétálni mentünk az oviból. Bejártuk a környező utcákat, és útba ejtettük a játszóteret is. Aztán onnan nem messze, valahol a városháza és a templom között félúton, az óvó néni megállt. Az egyik ház kerítésén megmutatott nekünl egy dobozt. Olyan volt, mint egy postaláda, csak nagyobb.
- Ez egy ételadomány-doboz. Aki az éhes embereknek akar segíteni, itt titokban elhelyezheti az ennivalót, amit nekik szeretne adni, ők pedig titokban elvehetik innen.
Szinte csoda történt ekkor! Dodóval nem szóltunk egymáshoz, még csak rá sem néztem, csak megfogtuk egymás kezét. Így is tudtuk, hogy megvan a válasz arra, amin a fejünket törtük!
Csak akkor beszéltünk az ötletünkről, amikor visszaértünk csoportszobába.
"Do-dó-do-boz!"
- Ez vicces. Olyan, mintha dadognánk! - nevetett Dodó.
Közben mindketten tudtuk, mit fogunk tenni akövetkező hétvégén. Azt kértük otthon, hogy hadd mehessünk ki a játszótérre egyedül. Elég nagyok vagyunk már, még akkor is, ha ovisok vagyunk csak. Elengetek minket, ha megígérjük, hogy magunkkal visszük a tízórait, és rendesen viselkedünk.
A terv az volt, hogy visszük magunkkal a dodómadár-jelmezünket is, titkon átöltözünk a régi telefonfülkében, és utána elvisszük a tízórainkat abba a dobozba, amit az óvó néni mutatott. Ebédig simán kibírjuk kifli nélkül.
Így is történt, és ment minden, mint a karikacsapás!
Azóta minden hétvégén - szombaton is, vasárnap is újra és újra átváltozunk Szuper Dodómentő Duóvá. De erről csak mi ketten tudunk!
Úgyhogy ne áruld el te sem!
Az csupán a bökkenő, hogy néha olyan nehéz a tízórais tatyó, hogy alig bírom el. Tolni kell a biciklit! ..."
|