Lehullott az első barna levél. Majd a második. Majd a harmadik. Végül az összes. Az egyik a pocsolyábanlandolt, és csónakként úszott a vízen. A másik a kőkerítés tetejére tapadt. A gesztenyefa csupaszon állt a kert végében, és hagyta, hogy a szél ringassa. Olyan volt, mintha karcsú ágaival ide-oda mutogatna. Fel az égre, le a földre, a szomszéd kutyájára és Cinke házára.
Cinke már felöltözött, bakancsot húzott, és álmosan nézett ki a teraszajtón. A barátja járt az eszében. Beletúrt rövid, barna hajába, majd hátrafordult.
– Kiviszem a madáretetőt a kertbe. Felakasztom a gesztenyefára – mondta jó hangosan, bár épp senki sem figyelt rá. Apa a nyakkendőjét kötötte meg, anya pedig a szempilláját festette ki.
Cinke felvette a kabátját, ami pont olyan világoskék volt, mint a szeme. Átment a garázsba, hogy megkeresse a madáretetőt, amit tavaly készítettek technikaórán. A polcon hevert néhány üres virágcserép mellett. Műanyag flakonokból és dobozokból ragasztották össze. Cinke felemelte és megforgatta. Jó lesz – bólogatott, majd kiszaladt az udvarra. A levelek zörögtek a talpa alatt. A hátsó kőkerítés előtt fékezett le, ahol a nagy gesztenyefa állt. Cinke a legalsó ágra akasztotta a madáretető zsinegét. Csak pár pillanatig kellett várnia, és már le is szállt rá egy barátcinege. A hasa egészen világosbarna, szinte fehér volt. A szárnya sötétebb. A fejét pedig nagy, fekete folt borította, mintha sapkát viselne.
– Tudtam, hogy itt vagy valahol, Pocak! – mondta Cinke, és kinyújtotta a mutatóujját.
A madár gondolkodás nélkül ráugrott, és csipogni kezdett. Ez nem egy trükk volt. Cinke már jól ismerte Pocakot, és Pocak is Cinkét. A kismadár három éve költözött a gesztenyefára, és azóta összebarátkoztak. Cinke azért nevezte el Pocaknak, mert nagy hasa volt, és annyira szerette a magvakat. Na meg a gilisztákat. És a poloskákat. Cinke a madárral együtt a magasba emelte a karját. Nem hirtelen, hanem egészen lassan. Tudta, hogy a madarak nem szeretik a hirtelen mozdulatokat.
– Délután hozok az etetőbe szotyit – ígérte.
A barátcinege oldalra fordította a fejét, mintha mindent értett volna, aztán felröppent egy ágra.
– Cinke! Hol vagy? Ne kelljen rád várni! Elkésel a suliból – hallatszott anya hangja a házból.
– Én meg az irodából – vágta rá apa.
– Megyek! – kiáltotta Cinke. Visszafutott a házba a táskájáért, és már készen is volt. Anya a vállára kapta a retiküljét, és vetett még egy pillantást a tükörképére. Apa zsebre vágta a slusszkulcsot, és elindult a garázsba. Cinke utánuk rohant a táskával a hátán.
– Anya, hazafelé veszel madáreleséget? – kérdezte Cinke már a kocsiban.
– Igen, megpróbálok beugrani a kisboltba – felelte anya, miközben a táskájában turkált. Apa beindította a motort. Kitolattak az utcára, és elindultak. Cinke a fákat számolta az iskoláig. Csak ötutcányira laktak a sulitól. Éppen negyvenhárom fányi távolságra.
Cinke kiugrott a kocsiból a bejárat előtt. Integetett a szüleinek, és beszaladt az épületbe.
Az osztályteremben még kevesen voltak. Cinke az elsők között érkezett minden reggel, mert apának korán be kellett érnie az irodába. Köszönt Kati néninek, majd letette a táskáját a helyére. Álmosan körbenézett, végül csatlakozott Reginához és Ricsihez, akik egy szuperhősös újságot lapozgattak az egyik padban.
– Mi a helyzet? – pillantott fel Ricsi.
– Ma reggel kitettem a madáretetőt a kertbe – mesélte Cinke.
– Pocak miatt? – kíváncsiskodott Regina. A lány csupán két házra lakott Cinkétől, és gyakran átment hozzájuk megnézni a kismadarat.
– Igen – bólintott Cinke. – De télen más madarak is jönnek. Ilyenkor nálunk esznek a kertben. A távcsővel szoktam figyelni őket az ablakomból. Tavaly még egy hollót is láttam.
Regina csodálattal, Ricsi féltékenyen nézett fel rá. Az osztályban sokan irigyelték Cinkét. Például azért, mert hatalmas szobája volt, és az ablakában egy igazi távcső állt, amivel a madarakat és a csillagokat nézte. Meg azért is, mert az asztalán egy mikroszkópot tartott, amivel a bogarakat vizsgálta. Ráadásul volt egy saját barátcinegéje, ami a tenyeréből evett és a vállára szállt! Ezért nevezték el őt is Cinkének még első osztályban. Azóta pedig már mindenki így hívta. Még a szülei is.
– Mit teszel az etetőbe? – érdeklődött tovább Regina.
– Magvakat. Almát. Szalonnabőrkét. Anya hazafelé vesz madáreleséget – magyarázta lelkesen Cinke.
Aznap mindenkinek elmondta a hírt: elérkezett a tél. Jönnek majd a kertjükbe a galambok, cinkék, fakopáncsok. Csak este ki kell tennie az ennivalót, amit anya vett. Már alig várta az estét. Hazafelé azonban kiderült, hogy anyának nem volt ideje madáreleséget venni.
– Nem tudtam volna eléd jönni, ha még bemegyek a boltba – sóhajtotta anya a kocsiban.
– Akkor bemegyünk most? – fészkelődött a helyén Cinke.
– Nem lehet. Jaj, úgy sajnálom! Haza kell érnem. Mindjárt hívni fog egy ügyfelem. Még meg kell vele beszélnem valamit.
Pár pillanatig mindketten hallgatagon ültek, aztán anyának felcsillant a szeme.
– De nincs semmi baj. Mit szólnál hozzá, ha ma egyedül mennél az üzletbe? Már ismer minket az eladó. Ez lenne az első bevásárlásod. Na?
Cinke bólintott. Amint hazaértek, bevitte az iskolatáskáját a házba. Anya a kezébe nyomta a pénzt, és írt egy gyors listát, hogy mit kérjen a boltban.
– Elfogyott a kenyér. Barnát szoktunk venni. Fél kilót. És kéne még vaj is. Meg egy natúr joghurt az esti salátához. Ennyi. Ugye, nem baj? Ugye, nem sok? – Anya gondosan átnézte és kiegészítette a listát, majd átadta Cinkének.
– Ez lesz az első vásárlásod. Ügyes légy! – mosolygott rá, majd elfordult, mert megcsörrent a telefonja a táskájában.
Cinke zsebre vágta a bevásárlólistát és az anyától kapott pénzt, majd elindult az utca végére. Kihúzta magát, és olyan nagyokat lépett, mint a szülei.
Az apró minden lépésnél csörrent egyet a zsebében. Amikor megérkezett a boltba, Rita néni épp kosarakba pakolta az almát.
– Szia, Cinke! Gyere csak be! Miben segíthetek?
– A madaraknak szeretnék magokat.
– Milyen talpraesett vagy, hogy egyedül vásárolsz! – dicsérte Rita néni, de Cinke nem figyelt. Emlékezni próbált. Mit is mondott anya? Benyúlt a zsebébe a listáért, de mielőtt még elővette volna, már eszébe is jutott minden.
– És kérek fél kiló kenyeret is. Barna kenyeret. Meg vajat... és joghurtot a salátához.
– Beteszem neked egy szatyorba – serénykedett Rita néni, majd a számológépe fölé hajolt. – Az annyi lesz... nézzük csak, 1450 forintot kérek.
Cinke kotorászni kezdett a zsebében. Kivette az egyik papírpénzt, és a helyére süllyesztette a visszajárót.
Ahogy a boltból kilépett, feltámadt a szél. Cinke szerette, amikor süvített és fújt. Mintha simogatta volna az arcát. Szembefordult vele, és felszegte a fejét. Elégedetten sietett haza a teli szatyorral. Észre sem vette, hogy a nadrágzsebéből kikandikál egy papírfecni. A lista volt az, amit anya írt neki. A következő lépésnél a kockás papír leesett a földre, majd felkapta a szél, és megtáncoltatta a levegőben. Egészen messzire fújta, de Cinke ebből semmit sem látott. Sietett be a házukba. Anya még mindig telefonált a nappaliban. Cinke csak lerakta a konyhapultra a szatyrot, és kivette belőle a madáreleséges zacskót. Kiszaladt vele a kertbe, és teleszórta a műanyag madáretetőt eleséggel. Pocak leröppent Cinke vállára, majd a vacsorája közepébe. Cinke sokáig nézte, ahogy eszik. Egyszer csak megborzongott, és a fejéhez kapott. Beletúrt rövid hajába. Hirtelen úgy érezte, hogy valamiről megfeledkezett. Intett Pocaknak, majd beszaladt a házba.
– Mit felejtettem el? Mit felejtettem el? – ismételgette. – Talán nem vettem meg mindent a boltban?
De igen. Kenyeret, vajat, joghurtot. És megetettem Pocakot. És hagytam eleséget a többi madárnak is. És kész a házim. Még a suliban megcsináltam – motyogta maga elé. Felment az emeletre, és belépett a szobájába. Az ablak előtt ott állt a távcső. Az asztalán a mikroszkóp. A polcokon a könyvek és az összeragasztott űrrakéták. Minden a helyén volt, mégis azt érezte, hogy valamiről megfeledkezett. Kinézett az ablakon az égre, a csillagokra. Nagy álma volt, hogy egyszer ő fedez fel egy új csillagot. Milyen büszke lenne akkor anya és apa! De ma ez a gondolat sem villanyozta fel. Csak az járt a fejében, hogy valami fontosat elhagyott. Mégsem jutott eszébe, mi lehet az. Lefekvéskor sem és másnap reggel sem.
Pedig biztos, hogy elveszítettem valamit. De hogyan találhatnám meg, ha nem tudom, mi az? – tette fel a kérdést magában. Öltözködés és müzlievés közben is ezen töprengett. Amikor letette a kanalát, végre eszébe jutott egy jó ötlet.
– Megkérdezek mindenkit! A szomszédokat és Rita nénit is. Hátha valaki megtalálta, amit elveszítettem. Iskola után indulok is – határozta el.
Annyira belelkesült, hogy a suliban még térképet is rajzolt. Bejelölte rajta, hogy merre megy majd, és kikhez csenget be. Regina szüleihez, Árpi bácsihoz... Mindenkit kikérdez, és mindenhova benéz. Épp olyan lesz, mint egy igazi felfedezőút!
|