- Mi bajod, kedves Mese? - kérdezte a királynő. - Amióta megjöttél, olyan bús és olyan levert vagy! Nem árulnád el anyádnak, mi nyomja a szívedet? - Ó, édesanyám - felelte a Mese -, mostanáig sem hallgattam volna, ha nem tudnám, hogy az én bánatom neked is fájni fog. - Csak mondd el - biztatta a királynő. - A bánat olyan, mint a kő: egymagunk leroskadunk alatta, ketten könnyen elvisszük az útból. - Hát akkor halld - felelte a Mese. - Tudod, milyen szívesen forgok az emberek közt, milyen örömest elüldögélek a legszegényebbek kunyhójának küszöbén is, hogy munkájuk után egy kicsit elbeszélgessek velük; s azelőtt ők is barátságosan nyújtották felém kezüket, ha megláttak, és mosolyogva, elégedetten pillantottak rám; de manapság már nyoma sincs ennek! - Szegény lányom! - szólt a királynő, és megsimogatta a Mese könnytől nedves arcát. - De hátha csak képzelgés az egész! - Higgy nekem, anyám - felelte a Mese. - Nagyon is jól érzem, hogy már nem szeretnek engem. Amerre csak járok-kelek, hideg tekintettel fogadnak; sehol nem néznek már jó szemmel…. - Ej, hát ha az idősebbek nem becsülnek, fordulj a gyerekekhez. Ők az én szívem igazi kedveltjei; nekik küldöm legszebb képeimet testvéreiddel, az Álmokkal, s magam is gyakran leszálltam már hozzájuk, megöleltem, megcsókoltam őket, és sok szép játékot játszottam velük. Ismernek is engem, bár a nevemet nem tudják; s azt is gyakran megfigyeltem, hogy éjszakánként föl-fölmosolyognak csillagaimra, reggelente pedig, ha csillószőrű barikáim végigvonulnak az égen, örömükben tapsikolnak. S még akkor is szeretnek, ha már fölserdültek; a kedves-szép lányoknak segítek tarka bokrétát kötni, és a vad fiúk elcsöndesednek, ha egy-egy sziklatetőn melléjük ülök, a messzi kék hegyek ködvilágából égbe nyúló várakat és pompás palotákat idézek elibük, és az alkony vörös felhőiből hősi lovagseregeket és csodálatos zarándokvonulásokat varázsolok nekik. - Ó, a kedves gyermekek! - kiáltott megindultan a Mese. - Jól van: velük még egyszer megpróbálom… - Igen, édes lányom- mondta a királynő-, a gyerekekkel kell megpróbálnod. De hogy a kicsinyeknek is tessél, és a nagyok se taszítanak el: hadd öltöztesselek föl valami tetszetős ruhába. Nézd csak, ez majd egészen jól illik rád! Intett, és szolgálói nyomban elősiettek- egy almanach köntösével. Színes kelméből készült, s tarka képek, érdekes alakok csillogtak szövetében. A Mese szégyenkezve sütötte le a szemét a díszes öltözetben, a királynő azonban kedvtelve jártatta rajta a szemét. - Menj, lányom, és áldásom kísérjen. Ebben a köntösben talán majd azoknak a szívét is megejted, akik igénytelen, egyszerű ruhádban elutasítanak. A Mese tehát újra leszállt a földre. Dobogó szívvel közeledett a kapu felé, amelynél a híres-okos őrök silbakoltak. Fejecskéjét lehajtotta, összehúzta magán színpompás köntösét, s aggódó léptekkel osont előre. - Megállj! - kiáltotta egy nyers hang. A Mese riadtan megtorpant; fejét fölemelte, sötét szeme kerekre nyílt. - A Mese! - nevetett teli torokból az őrség. - Nézd csak, a Mese! És miféle öltözékben! Mondd csak, hogyan jutottál ehhez a tarka ruhához? - Édesanyám adta rám - rebegte a Mese. - Úgy? Szóval álruhában akar becsempészni téged hozzánk? Azt már nem! Kotródj innen, mégpedig sietve! - De én a gyerekekhez szeretnék menni - könyörgött a Mese. - Hozzájuk talán csak beengedtek? - Hogyne, hogy telebeszéld mindenféle ostobasággal a fejüket! - dohogta az egyik őr; hanem egy másik közbelépett: - Ej, hadd lássuk, hátha ezúttal tud valami érdekeset. - No, nem bánjuk - egyeztek bele a többiek is. - Mutasd meg a tudományodat; hanem igyekezzél, nem vesztegethetjük rád a drága időnket! A Mese kinyújtotta karját, és különféle jeleket rajzolt a levegőbe. Nyomban tarka képek rajzottak elő: karavánok tevékkel, lovakkal, nyalka lovasok, sátrak a sivatag homokján; tengerek viharmadarakkal és imbolygó hajókkal; néma erdők és néptől nyüzsgő utcák, terek; harcos vitézek és békés nomádok - mindez ott kavargott előttük; színes és mozgalmas képekben, pergő jelentésekben. A Mese a nagy varázslásban nem is vette észre, hogy a kapu híres-okos őrei sorjában elaludtak. Éppen újabb varázsjelet akart a levegőben írni, amikor egy barátságos férfi lépett hozzá, és kézen fogta. - Nézd csak, kedves Mese - mutatott az alvókra -, ezeknek nem valók a te tarka képeid. Surranj be gyorsan a kapun, s én majd békés, meghitt szállást adok neked a házamban, ott nyugton ellakhatsz, kedvedre elélhetsz. Ha fiam és lányaim jól megtanulták a leckéjüket, pajtásaikkal együtt fölkereshetnek téged, és te majd mesélsz nekik. Jó lesz így? - Ó, boldogan megyek veled az én kedves barátaimhoz, a gyerekekhez! - kiáltott föl a Mese. - Igyekezni fogok, hogy vidám, kellemes órákat szerezzek nekik! A derék férfi elégedetten bólintott, s karját nyújtotta a Mesének, úgy segítette át a hanyatt horkoló őrök lábain. A Mese pedig, ahogy az őrökön túljutottak, mosolyogva nézett körül, aztán gyorsan besurrant a kapun.