— Ó, te szegény molnár, el vagy szegényedve, pedig te gazdag voltál. Sajnállak erősen, de kisegítlek, egy feltétellel: ha nekem adod azt, ami legdrágább a házadban. Amit mikor kijöttél, még nem is tudtál.
Jaj, gondolta a molnár, hát hogyne adná! Hát már mi lehet az olyan nagy érték ebben a szegény házban? Hiszen nincsen már neki semmije, odalett minden. Ígérte, hogy a tündérnek adja, csak segítse meg.
— Na, megsegítlek. Ígéred?
— Ígérem!
Ezzel a tündér visszadugta a fejét a vízbe, eltűnt. A molnár bement a malomba vissza. Mikor bement, hát azt mondja a felesége:
— Kedves férjem, nézzed, hogy míg odajártál, megszületett a gyermek. Van egy szép kisfiunk.
Hej, a molnár elkeseredett.
— Ez már baj!
— Hát mért hogy volna baj? — mondja az asszony.
— Hát hogyne lenne baj, mikor né, hogy jártam a tündérrel. A vízitündérrel. Azt ígérte, segít rajtunk, ha neki ígérem, ami legdrágább a házamban, s ami még nem volt meg, amikor innét kimentem.
— Ez már igazán baj! — azt mondja az asszony.
Elkeseredtek erősen. Most már mit tudjanak csinálni?
Búsultak erősen. Nem engedték a gyermeket kimenni a levegőre se, nehogy baj legyen. De mikor már növekedett a gyermek annyira, hogy ki tudott menni, akkor is állandóan óvták, hogy a parthoz közél ne menjen. Meg is mondták neki, hogy ott van a vízitündér, az leselkedik rá, s berántja a vízbe, ha közel merészkedik.
A gyermek világért se ment soha még a kicsi patakhoz közél se. Nőtt, nőtt, egészen szép nagy lett már. Nahát, gondolták, a vízitündér nem viszi el már, most már nagy is, már dehogy viszi! Nem viszi el! Akkor aztán kitanították a fiút vadászatra. Apja mesterségét nem folytathatta. Egy nagy vadász¬mesterhez odaadták, s lett belőle jó vadász valóban. Megnősült, elvette feleségül a vadászmester leányát.
Történt egyszer, hogy az erdőben a vadakat kergette. S amint kergette, egy nyúl ugrott elé, kivezette a a tisztásra, oda, ahol folyt a patak a malomtóba. Futott a puskájával utána, s a tisztásnál egészen a partig futott, s ott aztán leterítette egy lövéssel meglőtte. Olyan szép bundája volt a nyúlnak, gondolta, meg is nyúzza. Jó lesz majd a feleségének, csinál belőle meleg kesztyűt télire.
Megnyúzta ott a tó partjánál. Mikor megnyúzta, véres lett a keze, a bicskája, s azokat a tóban meg akarta mosni. Belement a tó vizébe. S amikor mosta, egyszer csak a tó tündére kibukkant, s berántotta magával a vadászt a vízbe.
A felesége otthon várta, egyre várta.
Várta, nem ment haza. Hát mi lehet az oka, hogy nem megy? Az ura sokszor elmesélte, hogy hogyan leselkedik rá a tó tündére, mennyire kell óvakodnia, hogy ne menjen víz¬hez, s hogy mennyire féltették a szülei. Eszébe jutott ez a feleségének, ment, kereste, hol lehet, hol lehet? Egye¬nesen elment a tó partjára. Ott megtalálta a tarisznyát és a puskát. Jaj, tudta azonnal, hogy elkapta a tó tündére!
Keservesen sírt az asszony. Úgy, hogy nem is ment haza, egész éjjel ott sírt a tó partjánál. Egyszer aztán valahogy mégis jött egy kicsi álom a szemére, ahogy ott feküdve, sírva elaludt.
Azt álmodta, hogy egy öregasszony azt mondja neki, hogy mondja el az álmát, s mindjárt segít rajta. Elbeszélte annak az öregasszonynak az álmát, hogy mit álmodott, s az aztán adott neki jó tanácsot.
Felébredt az asszony. Eszébe jutott az álma. Hamar nézett erre-arra, s mindjárt látta azt a helyet, amit álmodott. Gondolta, elindul arrafelé. Látott is egy háza, éppen olyat, mint álmában Bement a házba, s látta ott az öregasszonyt.
Akkor aztán elkezdte mesélni az álmát.
— Jaj — azt mondja az öregasszony —, segítségért jöttél, ugye? Na, megmondom én, mit csinálj. Elnyelte a tó tündére az uradat, de ne félj semmit, segítek. Nesze ez a fésű, s menj vissza a tó partjára. Este, mikor feljön a holdvilág, kezdjél ott a tó partján fésülködni. S akkor aztán meglátod, hogy mi lesz.
Elment a menyecske a tó partjára, s várta, várta, amíg este lett. Mikor feljött a telihold-világ, szépen sütött, nekifogott fésülködni. Hát fésülődik, fésülődik, egyszer csak hallja a habok zúgását. Nézett a tó felé, hát kibukkant a va¬dásznak a feje, az urának.
— Jaj lelkem uram, lelkem uram!
De a vadász nem tudott reája felelni, csak intett, bólintgatott a fejével, de nem szólt semmit. S avval a habok el is sodorták vissza a mélybe.
Elkezdett a menyecske sírni keservesen, búsult, hogy hát mit ért, ha csak a fejit látta, s nem jöhetett ki az ura.
Tovább>>
|