Lassan ébredek rá, hogy a bűnbeesés történetét olvasom. Brimir és Hulda, aki – Ádámhoz és Évához hasonlóan – enged a kísértésnek, arra kényszerül, hogy elhagyja a kék paradicsomot. Mindketten a bolygó másik, sötét felére kerülnek, innen próbálnak visszatalálni a társaikhoz. Vezekléstörténetbe oltott, kalandos hazautazás veszi kezdetét, amely a könyv legpergősebb és a legizgalmasabb része. Népmeséket, mitológiai történeteket idéz fel, ahogy a páros sötét erdőben bolyong, ijesztő állatok elől menekül, és megtalálja az éjszaka sápadt gyermekeit. A hazaérkezés szatírába hajlik: Brimirt és Huldát egy hanyatló jóléti társadalom fogadja, amelynek polgárai – a gyerekek – eltunyultak, megöregedtek, és érzéketlenné váltak. A fiú és a lány messziről jött prófétaként igyekszik felnyitni elhülyült társai szemét. Hihi-Hahó ténykedése miatt az élővilág egyensúlya is felborult (a környezetvédelem az izlandi Al Gore-ként is emlegetett Magnason vesszőparipája), a gyerekeké a feladat, hogy a kizökkent időt helyretolják. Ügyesen összefognak, és megadják Hihi-Hahónak, amire a leginkább vágyott. A hatalom mámorító érzését. Szerencsére a mámor hamar elszáll, és a felnőtt rálel a kék bolygón arra, ami még a hatalomnál is nagyszerűbb.   Egyszerű, világos nyelven fogalmaz, érezhetően az a szándéka, hogy klasszikus gyermekkönyvet írjon. Ez a törekvés a felhasznált motívumokból is látszik: a regénye olyan, mintha tucatnyi meséből és toposzból volna összegyúrva, amelyek külön-külön ismerősek, de egymásba gabalyodva bájosan ismeretlen történetet alkotnak. S bár gyerekkönyvet olvasok, a felnőttek világának legnagyobb és örök problémája is előbukkan: az idő múlása, az öregedés. Hihi-Hahó, az egyetlen felnőtt szereplő fiatalságot gyűjt, s ennek következtében a gyerekek nehezen mozgó, ősz hajú csemetékké válnak – számomra ez a legmegrendítőbb kép az egész regényben. Az idő fogalma a történetben csak a bűnbeesés után nyer értelmet – éppen az öregedés miatt –, de mielőtt tragédia történne, Magnason újra eltörli az időt. Ismerős ez a befejezés: hasonlóan helyezi főszereplőit az időtlenségbe Andersen A Hókirálynő című meséje végén. „Ha csak olyanokká nem lesztek, mint ezek a kisdedek, nem juttok be a mennyeknek országába!" – mondja ott a nagymama Kainak és Gerdának. És Andersen befejező sorait akár Magnason is írhatta volna: „Ott ültek egymás mellett, felnőttek s mégis gyermekek, gyermekek a szívük mélyén. Nyár volt, verőfényes, gyönyörű nyár.” Magnason hőseivel – Andersen szereplőihez hasonlóan – megtörténik a csoda: visszatérhetnek a paradicsomba.   Utószó: A kékbolygó történetét a Koinónia Kiadó jelentette meg, ez az első izlandi gyerekkönyv magyarul. Az illusztrációkat Kovács Katalin készítette. Ajánlom a kötetet mindenkinek. Az olvasás élményén túl kaptam egy bónusz ajándékot: megismertem egy szót, amelyet eddig még soha nem hallottam. Vajon mindenki más ismeri rajtam kívül a bakalódik jelentését? Dóka Péter