Első nap amikor is Emma megorrol a védőoltásokra, de legalább megismerjük a testőrségét   Szokásos péntek reggelnek indult ez az egész a királyi udvarban. A felséges János király dudorászott meg borotválkozott a fürdőszobában, Sári királyné kente a vajas brutyeszeket és szeletelte a paradicsomokat, a teák gőzölögtek a rózsás teáscsészékben, Bundás, az udvari eb meg ropogtatta az „ezt add neki, ha szereted” extra minőségű kutyakaját. Csak egyvalami nem volt a szokásos. Emma, a legkisebb királylány nem toporgott ott a konyhaajtóban, hogy megkérdezze: ugye dupla adag csoki lesz a kakaómban? Emma sehol sem toporgott, és ez egy idő után még a felséges királynénak is feltűnt, úgyhogy gyorsan indított egy expedíciót a gyerekszobarészlegre, hogy megnézze, mi a csuda folyik itt. Emma nem volt az ágyában (és alatta sem), nem bújt el sem a pufi párnába, sem a sötétítőfüggöny mögé, és a kétajtós szekrény is tökéletesen gyerekmentes volt. Sári királyné már majdnem kifordult a királyi gyerekrezidenciáról, amikor a pillantása a mennyezetig érő könyvespolcra esett. Hirtelen megtorpant. Ott kucorgott legkisebb gyermeke a legalsó polcon az alvómedve meg a távirányítós kalózhajó között, sápadtan, pizsamásan, elszánt képpel, és ahogy királyi anyukája ránézett, ennyit mondott neki: – Akkor se megyek! Punktum! Sári királyné megdöbbent, mert először nem értette, hová nem megy a felséges leánya, punktum, de aztán eszébe jutott, hogy ma van az a bizonyos nap. Az a félelmetes! Az udvari gyerekdoki ugyanis ezt a napot jelölte ki arra, hogy az éppen esedékes védőoltást az apró királyi szervezetbe bökje. – Szóval nem jössz? – kérdezte Sári királyné, és nagyon vigyázott rá, hogy el ne mosolyogja magát. – Hát nem! – És punktum? – Punktum! – Akkor szólni kell a dokinak, mégpedig most rögtön… – sóhajtotta a királyné. – Elvégre mégsem várakoztathatod egész nap hiába! Emma a mamájára nézett. – Elmondhatom neki… – próbálkozott óvatosan –, de megígéred, hogy nem lesz szuri? – Inkább legyen úgy, hogy amíg nem akarod, addig nem lesz, jó? – mosolygott most már Sári királyné, és Emma beleegyezően bólintott. Végül is ez ugyanaz, nem? Az udvari gyerekdoki – vagy ahogy mindenki hívta: Doki – a Tudományok Házában tanyázott szinte mindig. Általában jókor reggel felkelt, gyorsan felhajtotta a kamillateáját – amit a felesége aprólékos gonddal és dupla adag akácmézzel készített el neki –, de a vajas-lekváros kiflijét már sebtében kapta be, és a száját megtörülni meg szinte soha nem maradt ideje, annyira rohant a munkahelyére. Mert olyan volt neki a munka, mint másoknak az állatkert vagy a cukrászda vagy a könyvtár, és semmit sem szeretett a világon jobban, mint ott lenni és kutakodni és kifürkészni és megfejteni az összes titkot, amit a természet rejtegetni próbált előle. A Tudományok Háza amúgy kábé tíz percre volt a Doki otthonától, és Emmáék sem sétáltak egy negyedóránál tovább, míg odaértek, pedig kétszer is megálltak közben – először egy óriási spanyol meztelencsiga, aztán meg egy patakhoz igyekvő foltos szalamandra miatt, és közben azt is megbeszélték, hogy Emma egyedül megy be a dokihoz, mert ez a dolog a védőoltásokkal csakis az ő ügye, és egyedül az övé. Úgyhogy amikor odaértek, Sári királyné kényelmesen letelepedett egy kékre meg narancssárgára pingált kerti padra, a fonott kosárból előbányászta a kötését – remekbe szabott bojtos sapka készült éppen János királynak télire –, Emma meg lassan elindult a bejárat felé.   A Tudományok Háza hatalmas volt – mert rengeteg tudomány van a világban, és kell nekik a hely  –, csupa ablak, csupa üveg, szuper modern építmény, tele liftekkel, kamerákkal, táblákkal, és a táblákon rengeteg nyomógombbal. A királylány most éppen egy sor nyomógomb előtt pipiskedett, hogy elérje fölülről a másodikat, ami alá az volt írva, hogy LABORATÓRIUM, és amikor végre sikerült megnyomnia, rövid berregés után kinyílt az ajtó, ő meg belépett. Doki amúgy nem egyedül kutakodott a nagy üvegpalotában, de az övé volt a legszebb szoba, mert két óriási ablaka is volt, és ahol meg nem ablakok voltak, ott könyvespolcok, és a könyvespolcokon rengeteg könyv, ami ahhoz kellett, hogy a titkokat minél előbb megfejtsék. Volt még egy íróasztala is, kényelmes fotelek, és Kukucska, az óriás mikroszkóp – majdnem akkora volt, mint Emma lábujjhegyen. Néhanapján a Doki mutatott vele olyan dolgokat a kis királylánynak, amik annyira aprók voltak, hogy szabad szemmel soha, de soha nem vette volna észre őket senki a világon: papucsállatkákat, akik inkább nagyon lapos krumplikra hasonlítottak, és szinte soha nem jártak párban; fonalszerű, tekergő kis férgeket, és egyszer még egy pókpotrohszőrt is. A királylány megtanulta, hogy tényleg semmi nem olyan, mint amilyennek látszik, főleg az nem, ami egyáltalán nem is látszik szabad szemmel. – De teljesen biztos? Emma megint bólintott, ám még mindig nem szólt egy kukkot sem. – Hát, ennek nem fognak örülni, ha megtudják! – sóhajtotta Doki. – Ne aggódj – szólalt meg végre a királylány –, a mami már tudja, a papát meg nem érdeklik ezek a dolgok! Ő hétköznap csakis államügyekkel meg borotválkozással foglalkozik. – Nem róluk beszélek! – mordult fel Doki. – Hanem a testőrségedről! Emma, aki már kifelé indult az ajtón, hirtelen megtorpant. – Ezt meg mégis hogy érted? – kapta fel a fejét. – Úgy, ahogy mondom! Teljesen odalesznek szegények, ha megtudják! – De nekem egy szál testőröm sincs! Nem tévesztesz véletlenül össze a papával? Mert neki aztán van egy rakás! – Dehogyis! – tiltakozott Doki. – Persze hogy van neki is, csakhogy ő vigyáz is rájuk! Értük aztán nem aggódom! Nem én! Egy percig sem! – Én is nagyon vigyáznék a testőrségemre, ha lenne! – háborgott a királylány mély meggyőződéssel. – Megmondanád, hol vannak? Doki felállt, és az egyik könyvespolchoz lépett. – Hát… kinyomozhatunk egy-két dolgot róluk, ha éppen ráérsz… – Azt hiszem, éppen ráérhetek… Úgy tudom, semmi sürgős dolgom nincs! Legfeljebb a mami a sapka mellé megköti a papa sálját is a padon… VISSZA A PROBLÉMAORIENTÁLT KÖNYVHÖZ>> VISSZA A VÍRUSMESÉKHEZ