Hol voltam, hol nem voltam. – Kamarambó! – mondta egy hang. – Az meg mit jelent? – kérdezte egy másik. Füleltem. – Ez lesz a neve! A régi, szürke zakódból varrtam. – Kár volt szétvagdosni! Még hordhattam volna. Puha ujjak babráltak rajtam. Éreztem a nyakam, a fejem, a fülem. Testem is lett, karom, lábam, hasam. – Milyen név a Kamarambó? Semmi értelme! – Majd lesz, ha jól kitömöm a fejét kenderkóccal! Ez a hang tetszett. Puha volt, lágy, meleg. – Mondtam, hogy a kócra nekem van szükségem! – A másik hang karcos volt, zörgős és mélyebb. – Ha elromlik egy csap, kóc nélkül hogyan javítom meg? – Majd hívunk szerelőt! – Szerelőt? Még mit nem?! Jön a Herceg, spórolnunk kell. Te meg nekiállsz, és szétvagdosod a holmikat. – A szívét a piros filcszoknyámból szabtam! – mondta az első hang. – Azért is kár! – felelte a másik. – Van már itt épp elég baba. – De ilyen még egy sincs! Valami megszúrt. – Fáj! – kiáltottam. – Ne csináld! Nem hallod? Nem hallotta. – Egy inggomb és egy nadrággomb a szeme! Kancsal lesz, de nem baj! Amint felvarrta a szemem, egy arc rajzolódott fölém. Barna haj, kerek arc, gyöngyfogak. És az a szem! Soha életemben nem láttam olyan ragyogót! Ez persze nem nagy dolog, hiszen addig még egyetlenegy szemet se láttam. Mégis tudtam, hogy női szempárt nézek. – Elkészült! – mondta a száj. – Hogy tetszik? – Bánom is én! – szólt a másik hang, távolabb. Odapislantottam. Nyurga volt, kócos, szemüveges, férfi. – Tedd az alsó polcra! – Előbb adj neki egy puszit! – mondta az aszszony. – Mintha a fiad lenne. – Én? Puszit? Ennek? – A nyurga elhúzta a száját. – Ez a Senki Fia! – mondta. Magasba emeltek, hirtelen sötét lett. Valamin hasaltam, arcra borulva. Ajtó nyikorgott, kilincs zörgött, csend lett. Nem szeretem a csöndet. Erre gondoltam. Aztán meg arra, hogy gondolok. Ez jó volt! Érdekes, mint minden. Nem volt nevem, azután mégis. Sötét volt, de kivilágosodott. Hallottam, láttam, éreztem. Dobog a szívem. Kamarambó, mondja, látod, ez az élet! Vagyis nem mond semmit, csak képzelem, hogy mondja. Képzelni is tudok! Jó kis szív, szeretem.     MÁSODIK FEJEZET   A sötétség megtelt hangokkal. Valami zörömbölt, valaki csengetett. – Közép kész! Beszállás! Szőnyegmegálló! Brrr! Csing! Tovább! Új felszálló? Ez meg ki lehet? Próbáltam a hátamra fordulni, hogy körülnézzek. Valaki rekedten rám dörrent: – Ne moccanj, ha kedves az életed! – Narancssárga műanyagból készült, fekete csíkokkal. Hátsó lábait maga alá húzta, farka fölmeredt. – Hallod, mit mondtam?! – Igenis! – vacogtam. – Ne moccanjak, ha kedves az életem. – És? – szuszogott a csíkos. – Kedves – bólintottam. – Honnan tudod? – Mellényes mellkasa a földet súrolta. – Meg aztán – szörcsögött – kinek kedves, hm? – Ezen még nem gondolkodtam. Csak nemrég lettem kész. Az imént születtem. – Fölösleges volt! – vicsorgott. – Ez a polc már foglalt! Nélküled is vagyunk itt éppen elegen! – Akkorát ordított, hogy csengett a fülem. – Muszáj üvölteni? – Tiszta sor! – rivallta. – Tigris vagyok! Megragadtam ütésre emelt mancsát. – Én meg Kamarambó. Eltátotta a száját. – Kamarambó? – Rémes agyarai voltak. – Az mi?! – Az én – mondtam. – Úgy!? – horkantott. – És kihez tartozol? – A Senkihez. Én ugyanis a Senki Fia vagyok. – Hm. – Behúzta a farkát, rátelepedett. – Hm! – mondta újra. – Kik vagyunk? Honnan jövünk? Hová megyünk? – Nem tudom – mondtam. – Márpedig az ilyesmit tudni kell! – förmedt rám. – Én valamikor a Magasabbik Szürkeszemű Szürke fenevadja voltam! Az ő nagyapja ejtett foglyul a Märklin játékboltban! – Az hol van? – kérdeztem. – Hú, de buta vagy te! Mi van a fejedben? Szalma? – Kóc – feleltem. – De jól ki lett tömve. Megszaglászott, mellém heveredett. – A játékbolt olyan hely, ahol játékok laknak. Búgócsiga, építőkocka, kisvonat. A legjobb játékbolt a Váci utcában volt. – Értem – bólintottam, pedig nem értettem. Ez is érdekes volt. Van, amit értek, van, amit nem értek. – Ott hasaltam egy papundekli alagút előtt, a kirakatban – folytatta a tigris –, közvetlenül a szemafor mellett. Van fogalmad arról, mi az a szemafor? – Nincs – feleltem. – Micsoda? – Az egy olyan izé – mondta a tigris. – Egy vasúti szerkezet. Jelzi, jön-e a vonat. Márpedig én a vonatra vártam. Ritkán járt. – Bólintott. – Ritkán kapcsolták be. Villannyal ment. Szikrázott a kereke a sínen! Váltók csattogtak, szemafor villogott, sorompók nyíltak. Olyankor megtelt kíváncsiskodókkal az egész Váci utca! Tolongtak a kirakat előtt kicsik, nagyok, szülők és gyerekek! Plusz a Szentirmay Rezső, kalapban! Azt valahonnan tudtam, mi az a kalap, de hogy ki a Szentirmay Rezső…? – Szimpatikus vén szivar volt – magyarázta a tigris. – Puhakalapban, felöltőben, kalucsniban. Az egy olyan izé, amit az úriemberek a cipő fölé húznak, ha esik. És akkor nagyon esett. De ez Szentirmay Rezsőt csöppet sem zavarta. Ácsorgott a zuhogó esőben, a kirakat előtt. Engem nézett. Én meg őt. Keresztülnéztem a vizes felöltőjén, át a zakóján, az ingén, egyenest a szíve közepébe! Nekünk, tigriseknek, kitűnő szemünk van. A hallásunk is príma. Na és a szaglásunk! Lehet, hogy az oroszlán az állatok királya, de mi, tigrisek… – Hanem hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem – folytatta a tigris –, Szentirmay Rezső belépett a boltba, ki lettem fizetve, be lettem csomagolva. A zsírpapírtól nem kaptam levegőt, így aztán, hm, kis időre elveszítettem az eszméletemet. Egy karácsonyfa alatt tértem magamhoz. Szentirmay Rezső unokája guggolt mellettem. Ő a Magasabbik Szürkeszemű Szürke! Akkor még kölyök volt, három és fél éves. Apró, műanyag csontot húzogatott az orrom előtt, azt mondta: ugorj, te fenevad! De én nem ugrottam. Kedvem az lett volna, de le voltam nyűgözve. Ebből vita támadt. Pár percig úgy volt, visszahurcolnak a Märklin boltba, mert elromlottam. Ám Szentirmay Rezső unokája végül azt mondta: „Ugrik vagy nem ugrik, ez az én tigrisem!” És ez így volt! Pontosabban így lett. Hosszú évekig az ő tigrise voltam. Szép idők – merengett. – Aztán egy reggel ismét zsírpapírba csomagoltak, pár napja tértem magamhoz ebben a dzsungelben. – Ez itt egy dzsungel? – Naná, majd piskóta! – horkant fel Tigris. – Lehet, hogy egyesek másként vélekednek, de én tudom, amit tudok! – Az jó lehet! – sóhajtottam. – Én csak azt tudom, hogy semmit nem tudok még. – Ezért leszek én a Herceg Kedvence! – bólintott Tigris. – Tudok ugrani, bukfencet hányni, üvölteni! Akarod, hogy üvöltsek még egyet? – Inkább azt mondja meg, mit jelent, hogy Kedvenc. – Ezt se tudod? – Rám pislantott. – Jól van. Akkor felesleges volna ízekre tépjelek téged. Inkább megengedem, hogy visszategezz. – Azt hogyan kell? – Húzd ki magad, nézz a szemembe, csapj a mancsomba, és mondd utánam: szervusz, kérlek! – Szervusz, kérlek! – ismételtem. (...)