Eltűnődtem, mert minden eddigi tapasztalatom ellentmondott ennek. Akárhogy kutakodtam gyerekkori emlékeimben – és nagyon jól emlékszem gyermekkori érzelmeimre –, nem tudtam felidézni, hogy féltem volna a mesékben hallottaktól, sőt megnyugtattak, elandalítottak. Mint ahogy megnyugtatták saját gyerekeimet, nevelőtanár koromban a „nehéz" gyerekeket, pszichológusi munkám során a sérült gyerekeket. Sokat, sokszor, sok gyereknek meséltem, mert a mese szerintem – ellentétben a fenti véleménnyel – nyugtat, simogat, nevel, gyógyít.   Persze, az is lehet, hogy én vélekedem helytelenül, gondoltam, de csak nem hagyott nyugodni, hogyha egyszer olyan káros a mese, miért igénylik a gyerekek mégis, amióta világ a világ Alaszkától Dél-Afrikáig. Próbáltam érveket megfogalmazni a mesék védelmében. Döntő mozzanatnak tartottam, hogy a gyerek hallgatja a mesét. Most is úgy gondolom, 4–5 éves korukig a gyerekeknek csak hallgatniuk volna szabad a történeteket, és nem nézniük. A képi megjelenítés (film, színház) nem engedi dolgozni, fejlődni a gyerekek fantáziáját, így az alkotónak a véleményét, erkölcsi tanítását erőlteti a gyerekre, nem engedi, hogy ők maguk érezzék át a mese tanulságait.   A képi megjelenítés, és ez még fontosabb, nem engedi a gyerek személyiségét szűrőként működni. Mire gondolok? Ha a gyerekek a Jancsi és Juliska gyerekevő boszorkányában nem a szadista kannibált látják – és nem azt látják –, akkor ez a vélemény a boszorkányról valószínűleg a felnőttek véleménye, és nem a gyerekeké. Vagyis a gyerekek személyisége a mese hallgatása közben, mint egy szűrő, csak azt és úgy engedi át, aminek feldolgozására a gyerek képes, és csak annyit, ami a személyisége fejlettségének megfelel. Valahogy nem felnőtt fejjel kellene megközelíteni a meséket, hanem a gyerek személyiségéből (ami nagyon eltér a felnőttekétől) és személyiségének fejlettségéből kiindulva.   Biztos voltam abban, hogy a mesék mást és másképp közölnek a gyerekkel, mint velünk. Ráadásul valami jót és hasznosat. Eddig jutottam az okoskodásban, amikor kezembe került Bruno Bettelheim amerikai pszichológus könyve: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek (Gondolat, Budapest 1985.) A könyv minden kérdésemre választ adott, nagymértékben gazdagította ismereteimet, és új szempontokat adott a mesék újraolvasásához. Mielőtt ismereteimet, gondolataimat a mesékről megosztanám az Olvasóval, elkerülhetetlen a továbbiak megértéséhez, hogy áttekintsük azt az elméletet, amelyen a fent említett könyv alapszik. Nevezetesen ez Freud személyiségelmélete.   Mindannyiunknak jogában áll elgondolkodni az emberi természetről, az emberi személyiség mibenlétéről, az emberi személyiség kialakulásáról, fejlődéséről. Ez nem iskolai végzettség vagy előzetes tudás kérdése, hanem az igényé, hogy érdekel-e ez bennünket. Mert ha igen, valamilyen választ mindenki kigyöngyöz magának. Freud, amikor megválaszolta ezeket a kérdéseket, a lélektan máig legátfogóbb és legbefolyásosabb személyiségelméletét alkotta meg.   Ő úgy gondolta, személyiségünk három nagy rendszerből áll, ezek: az ÖSZTÖN–ÉN az ÉN és a FELETTES–ÉN. Mind a háromnak megvan a maga feladata, de e viselkedésünk szabályozásában kölcsönösen együtt kell működniük. Az ÖSZTÖN–ÉN személyiségünk legprimitívebb része, a csecsemő még csak ezzel rendelkezik, és majd ebből alakul ki személyiségünk többi része. Az ÖSZTÖN–ÉN semmi mást nem tud, semmi mást nem akar, mint az éhség és szomjúság azonnali kielégítését, a fájdalom elkerülését a körülményekről függetlenül.   Az ÉN kialakulását az teszi szükségessé, hogy sem a szülő, sem a társadalom nem tűri el, hogy a kisbaba ebben a „boldog" (ösztönös) állapotban maradjon. Egy idő után meg kell tanulnia, hogy nem ehet úgy és akkor, ahogy szeretne (az anya elválasztja), nem pisilhet ott és akkor, amikor erre késztetést érez (szobatisztaság), hanem vagy ki kell várnia, vagy meg kell teremtenie a megfelelő körülményeket. Figyelembe kell vennie a valóságot. Ezért felelős az ÉN (a tudat).   A FELETTES–ÉN eldönti, hogy egy cselekedetünk helyes, jó-e vagy nem. Arról van itt szó, hogy a társadalom értékeit és normáit a gyerek – a szülő közvetítésével – bizonyos életkor után a magáévá teszi. Hétköznapi szóval, kialakul a lelkiismerete, és akkor sem lop a boltban, ha ezt senki nem venné észre.   Ez röviden és nagyon leegyszerűsítve a freudi személyiségmodell (ösztön-tudat-lelkiismeret), amelynek kialakulása hosszú évek (12–14 év) fejlődésének eredménye. És ez a fejlődés: maga a cél, az érett személyiségű emberré válás. Mert mikor mondhatjuk egy emberről, hogy érett? Amikor a három ÉN-jét, amelyek egy adott élethelyzetben mást-mást szeretnének tenni, képes összebékíteni, a köztük lévő feszültségeket, ellentmondásokat feloldani, minek eredményeképpen viselkedése meg fog felelni az elvárt társadalmi normáknak. Képes a beilleszkedésre. Mindezt a sok okos tudományt, ha hiszik, ha nem, képes elmondani a gyereknek egy mese. Folytatás