Egy papagája volt, egy tiritarka, amolyan fecsegő, mindenlébe-fajta, hol vállán ült, hol karján, hol előtte, örökké izgett-mozgott, kapkodott, és éles volt és hegyes volt a csőre, és csudaszép sok szitkokat tudott:     ilyesmiket, hogy „ess naponta hasra!” „ragadj szurokba! mossák meg a füled!” és nem száradt ki sohasem a torka, pedig beszélt, beszélt épp eleget.   E vén kalóz (mindig mogorva, morcos, fél lába fából, tüskés haja kócos), mint mondtam volt, csak üldögélt, pipázott, és eltűnődött néha-néha sorsán, mert furcsa módon társaságra vágyott, kiváltképp sok-sok hosszú esti órán.   „Az emberek kerülnek, még a kutya se jár erre. A magamfajta annak se örülhet, hogy él, hisz így a hal él, partra lökve. Senki se jön, se ija, se fia, akivel erről-arról elbeszélnék, ki elmesélné, kinek mi baja, csak vendég jönne, várnék bármifélét.” De hogy hogyan tegyen szert jó barátra, nem tudta ő sem, sem a papagája.   E vén kalóz (mindig mogorva, morcos, fél lába fából, tüskés haja kócos), végtére is, hogy írt keressen bajára, kipp-kopp, végigment a bárkán, és el is hagyta kis hajóját csendben, a papagájjal, társával a vállán.   Elsőnek a nagyhírű varázslót kereste fel pókhálós odújában, remélte, hátha tőle kap tanácsot, segíthet rajta szörnyű nagy bajában. A vén kalóz, mint illik, köszöntötte, kalózkendőjét levéve, gyűrögetve, és elpanaszolta, hogy s mint, mi a baj: s azt mondta végül: „Haj, hajaj, hajaj, nem dugja be az orrát hozzám soha senki, kártyáznék néha, s nincs miért, kivel. Szomorú ám egyedül ülni, enni, s a sok kalandom kinek mondjam el?”   A nagyhírű varázsló hümmögött, csinált sokféle hókuszt-pókuszt, míg körözött az üst fölött, motyogott mindent: Kneipet, Paracelzuszt, de mert a tűznek bűze, füstje lett, a jó tanács is nyomban füstbe ment.   Egy boszorkány is lakott a közelben, rozsdás vasorrával, szép szerényen, csöndben, s a hosszú panaszt ő is meghallgatta, de mert tanácsot adni nem tudott, mindhiába nyaggatta-faggatta, így dünnyögött: „Bizony, bizony no, nagy titok” - s folytatta: „Ejnye!” Aztán: „Lárifári”, és végül azt, hogy „várni, kérem, várni...”   A vén kalóz (mindig mogorva, morcos, fél lába fából, tüskés haja kócos), a boszorkánynak köszönve tanácsát, - az asztalán téve fizetségül egy mazsolával dagasztott kalácskát - tanácstalan ballagott el végül.   „No most hová és merre? Ki mondhat nékem bölcset?” Így pöfögött, szavát szavába öltve, míg papagája végül - ő volt a legbölcsebb! - szép tiritarka szárnyait kitárta, és huss, repült is már a nagyvilágba. A vén kalóz hiába próbált - kipp-kopp - utána futni, túlontúl régen volt már fürge úrfi, így papagája nélkül ment vissza a partra. Az emberek, kik útja közben látták, mind-mind megálltak, s faggatták a bátyát, miért oly felhős, bánatos az arca?   „Ó, hogyne lennék szomorú, hiszen nincsen már társam senki, semmi sem, se jó barát, se cimbora, egyéb, unoka, gyerek, kendős feleség, és nincsen már beszédes papagájom, pedig de szépen mondta: »Ess szurokba nyáron!«”   Az emberek, hogy bánatát megosszák, csapatostul nyomban felkeresték, kártyáztak vele, mindig pártját fogták, sok vidámsággal így teltek az esték. Eljöttek hozzá mind látogatóba a molnár, a pék, a csősz, pedig azóta a tiritarka madár is megkerült, hiszen csak cselből repült szegény pára egy terebélyes és jó magas fára, ahol - először életében - csendben ült, és várta, hogyan kötődik a bajban sok jó barátság, immár bonthatatlan.