- Köszönöm szépen! – válaszolta Hóbucka Hugó. Ropogós diót!
- Kerek hópelyhet! – búcsúzott el a mókus is. Milyen buta hóember! – gondolta magában.
Milyen buta mókus! – töprengett Hugó és elindult a megálló felé.
Már messziről észrevette a Mogyoróroppantó Gimnázium impozáns épületét. De ha nem vette volna észre, akkor is rájön, hol keresse: valósággal özönöltek a mókusdiákok az iskolába. Mindenfelől jöttek, Hugó csodálkozott is, hogyan lehetnek annyian. Ha arra gondolt, mennyien ülnek most a tantermekben, mennyien figyelik a tudós mókustanárokat (biztos nincsenek kevesebben, mint az igyekvők), akkor valósággal megdöbbent.
Követte őket. A kis mókusok olyan egyenruhát viseltek, amilyenben Makk Marci reggel elindult: dióhéj sapka, fűből szőtt zakó és nadrág. Néhányan észrevették az utánuk bandukoló hóembert és összevicogtak. Hugó nem haragudott rájuk – még keveset láttak a világból, és sétálgató hóembert annál is kevesebbet. Hiszen ő sem sétálna itt, ha nem feledkezik bele egy felhő látványába!
Végre a gimnázium elé értek. Hatalmas épület volt, legalább négyszáz hóembert kellett volna egymásra rakni, hogy a legfelső elérje a tetejét. Hugó nem tudta megadni ugyanezt a számot mókusban. Nyolc emelet magasodott előtte s a bejárat fölött egy kép állt, amely egy rendkívül méltóságteljes mókushölgyet ábrázolt, fején sisakkal, kezében pajzzsal és dárdával. Hugó arra gondolt, ilyen fegyverzet talán mégiscsak túlzás egy árva mogyoróval szemben.
A kapus semmiképpen sem akarta beengedni. Még a köszönést sem tudta rendesen, ropogós mogyoró helyett ropogós diót mondott! Hát csak nem engedhet be egy ilyen neveletlent! Ne haragudjon, tisztelt uram – mondta, bár nehezére esett udvariasnak lennie –, nem engedhetem be. Még tartanak az órák, nem csengettek ki és különben is… Azt akarta mondani, hogy különben is, egy hóember a mókusok legjobb iskolájában, de ennyire mégsem akarta elragadtatni magát. Kérem, értse meg – válaszolta Hugó, aki érezte ugyan a helyzet fonákságát, de újdonsült barátját sem akarta pácban hagyni –, muszáj bejutnom, mert… Esetleg megvárhatnám a kicsengetést itt a lépcsőn…
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A mókusdiákok boldogan tódultak a folyosókra: a kisebbek napja véget ért, ők hazasiettek ebédelni, pihenni, leckét írni és játszani, a nagyobbak pedig egyre jobban elfáradtak, és a tíz perces szünet megkönnyebbülést jelentett számukra. És még mielőtt a kapus visszafordulhatott volna Hugóhoz, Makk Marci szaladt oda hozzájuk nagy üdvrivalgással. Köszi, köszi! – vette át a diószámlálót a vendégétől. Könnyen megtaláltad? Nagyon könnyen – felelte Hugó és: szívesen. Már éppen elköszönt volna, amikor egy mókusfiú közelebb lépett hozzá (észre sem vette, hogy körülvették).
- Te tényleg hóember vagy? – kérdezte.
- Tényleg – mosolyodott el Hugó.
- Igazi hóember?! – hitetlenkedett az ismeretlen.
- Igazi – válaszolta Hugó türelmesen.
- Lomposfarkú Aladár – mutatkozott be a fiú.
- Hóbucka Hugó – billentette meg a fazekát a hóember.
- Lenne egy kérésem – folytatta Lomposfarkú. Esetleg… játszhatnánk veled a szünetben?
Marci tiltakozni akart, de legnagyobb meglepetésére Hugó azt mondta:
- Persze. Csak arra kérlek – tette hozzá –, hogy valami hűvösebb terembe menjünk.
A tornaterem üres, úgy tudom – nézett osztálytársaira Aladár. Utánam! – rikkantotta el magát és máris elindultak egy oldalt levő lépcső felé.
A tornaterem tényleg üres volt s a mókusgyerekek azonnal játszani kezdtek. Lelkesen, de nagyon vigyázva szétszedték Hugót. A fazekat, a seprűt, a murkot és a kavicsokat gondosan az egyik sarokba tették, a két döndöleget pedig fel-alá gurították. Közben kitalálták, hogy tél van és rettentően hideg: gurigázás közben olykor összedörgölték a két tenyerüket s a fülüket is meg-meglapogatták. Aztán hógolyóztak: két csapatba rendeződtek, hógolyót gyúrtak a levegőből és csillogó szemmel dobigálták a semmit. Végül ismét csengettek – ekkor a diákok szépen egymásra tették a döngölegeket, visszanyomták a kavicsokat Hugó szeme, a murkot pedig az orra helyére s egyikük még szájat is húzott neki az ujjával. Köszönjük szépen! – mondták kórusban, visszavezették a hóembert a főkapuhoz, ismét órára siettek. Hugó még látta, amint Marci csodálkozva és hálásan pillant utána.
- Köszönöm szépen – mondta Makk Marci, amint belépett az ajtón.
- Ugyan mit? – kérdezte Hugó.
- Hogy megengedted, hogy játsszunk veled – válaszolta Marci, miközben levetette zöld egyenruháját s dióhéj sapjákát a fogasra dobta. Az osztálytársaim végig rólad beszéltek.
- Szívesen – mondta Hugó.
- Kérdezhetek valamit? – kérdezte a mókuskölyök. Kivette a hűtőből a mogyorólevest meg a dióbefőttet.
- Persze, nyugodtan – felelte Hugó.
- Nem árt neked, ha úgy szétszednek, ahogy mi téged?
- Nem, egyáltalán, csak ha a döngölegeimbe belerúgtok vagy valami mástól szétesnek. Vagy ha három közepes hóhullásnyi időn át úgy maradok.
- Az mennyi lehet? – tűnődött Marci.
- Nem tudom, sajnos, nem itt élek, ti másképp méritek az időt.
- És akkor mi történik?
- Hát, akkor sajnos nem lehet segíteni. Illetve lehet, de ti nem tudnátok.
- Miért, mi a megoldás?
- El kell mormolni egy varázsigét és akkor ismét lüktetni kezd bennünk a hó. De ezt a négy sort csak egy kollégám tudná elmondani.
- Ez olyan, mintha szívetek lenne, igaz?
- Olyan, persze – mosolyodott el Hugó.
- Nektek is van szívetek?! – hitetlenkedett Marci.
- Persze, miért ne lenne? – válaszolta a hóember.
- És – kérdezett tovább Marci – szokott fájni…?
- Hát… mostanában szokott.
- Miért? – kíváncsiskodott a mókuskölyök.
- Haza szeretnék menni, de nem tudok – mondta Hugó egyszerűen.
- Ne búsulj, majd csak hazakerülsz valahogy – vigasztalta Marci és a kagylóba tette a tányérokat.
- Azt hiszem, tudom már – jegyezte meg Hugó.
- Mit?
- Hogy mennyi idő lehet három közepes hóhullás.
- Mennyi? – bámult rá Marci elkerekedett szemmel.
- Körülbelül annyi, mint száz ebéd.
- Akkor már csak a varázsige menthet meg?
- Igen. Az úgy van – magyarázta Hugó –, hogy az egyik kollégám össze kellene rakja a döngölegeimet és el kellene mondja a négy sort.
- Hogy hangzik a négy sor?
- Mindig más. A veszély pillanatában azonnal tudjuk, de ahogy a veszély elmúlt, el is feledjük.
- Tehát sem előtte, sem utána nem tudjátok, mit fogtok mondani, vagy mit mondtatok?
- Nem.
- Hm – töprengett Marci. Furcsa. Te mentettél már meg valakit?
- Igen – felelte Hugó. Tudod, úgy történt – kezdte el a mesélést –, hogy három téllel ezelőtt olyan helyre küldtek minket, ahol rengeteg mulatós ember járt. A közelben állt egy olyasmi, amit az emberek kocsmának neveznek és estefelé egyik vidám férfi a másik után jött ki. Egy este aztán – melegedett bele – véletlenül egy nagyon ideges úr jött ki onnan. Káromkodott, csapkodta az öklével a levegőt, szidta a világot és az Istent. Egyszer csak nekiugrott a mellettem álló társamnak és ütni-rúgni kezdte. Ez még nem lett volna baj (mi nem érezzük a fájdalmat, mint az emberek meg ti), de látva, hogy a kollégám még csak nem is porzik (olyan hideg volt, hogy teljesen megkeményedtünk), hirtelen nekirugaszkodott és letekerte a felső döngölegét. Ez mintha meg is nyugtatta volna: egy darabig még szentségelt, de végül otthagyott magunkra. Akkor aztán lehívódott az agyamban a rigmus és megtettem, amit meg kellett tennem.
- Milyenek is az emberek! – sóhajtott Marci.
- Hát igen, ilyenek is vannak közöttük – válaszolta Hugó.
- Mondd csak – kérdezett tovább a mókusfiú –, te miért nem léptél közbe?
- Hogy léptem volna közbe?! – értetlenkedett a hóember.
- Hát amikor a barátodat ütötték-verték. Én nekirontottam volna annak a gazembernek! – heveskedett Marci.
- Télen, amíg kint állunk valahol, nem rendelkezünk a mozgás képességével.
- De hiszen te mondtad, hogy visszatekerted a döngölegét!
- Igen, de az vészhelyzet volt.
- És az nem volt vészhelyzet, amikor püfölték?!
- Amíg ember van a közelben, a Nagy Hótanács nem teszi lehetővé, hogy megmozdulhassunk, bármi történjék is.
- Még ha szétszedik is egy kollégádat?!
- Még akkor is. Vagy sem.
- De miért?! – kérdezte Marci, aki semmit nem értett az egészből.
- Mert az emberek nagyon sérülékeny lények és nem szabad, hogy elveszítsék az illúzióikat.
- És mi történik, ha eltelik az az akárhány hóhullás?!
- Nem valószínű, hogy megtörténjen.
- De ha mégis?!
- Ha mégis, akkor egyikünk áldozattá válik – mondta Hugó ünnepélyesen.
- Ez túl nagy ár! – kiáltott a mókuskölyök.
- Ez nem túl nagy ár – válaszolta a hóember meggyőződéssel. Egy illúzió mindig is értékesebb marad, mint bármelyikünk – folytatta csöndesen.
- Te hiszel ebben?! – kérdezte hüledezve Marci.
- Feltétlenül – felelte Hugó.
A mókusgyerek elgondolkodott, még a körmét is rágni kezdte.
- Nehéz szakma – jelentette ki végül, és megeresztette a vízcsapot.
VISSZA AZ OVISOK OLDALÁRA>>
|