Egy nap a róka vendégségbe hívta a gólyát.
A róka ízletes vacsorát főzött.
Amikor a gólya megérkezett, meglepetten nézte a terített asztalt.
A lapostányéron leveses pép gőzölgött, mely ínycsiklandozó illata az egész szobát betöltötte, ám a gólya hosszú, vékony csőrével sehogyan sem fért hozzá az ételhez.
Így aztán korgó gyomorral kellett távoznia.
- Köszönöm meghívásodat, hadd viszonozzam - mondta a távozóban lévő gólya a vendéglátójának.
- Holnap este jöjj el hozzám, vendégségbe.
A róka örömmel elfogadta a meghívást.
A gólya egész nap sürgölődött a konyhában, s vacsorája illata talán még a rókáén is túltett. A róka már alig várta az ízletes ételt, ám a terített asztal láttán most rajta volt a sor, hogy megdöbbenjen. A gólya ugyanis az ételt hosszú nyakú edényben tette a róka elé, s jó étvágyat kívánt.
Így aztán a róka maradt éhen.
- Róka koma, hát nem ízlik a főztöm ? - incselkedett a gólya.
- Ne vedd a szívedre, hiszen tőled tanultam. A minap megcsúfoltál engem, most rajtad a sor. Amit velem tettél, csak azt kapod vissza.
Sajtot talált a holló, fölvitte a fára,
Róka koma a sajtot nagyon megkívánta.
Magas a fa, magasan ül a holló rajta.
Csőréből a zsákmányát azért is kicsalja!
"Holló asszony − szól neki − , örülök, hogy látom,
nincs kegyednél gyönyörűbb madár a világon!"
Csönd. A holló nem felel, épp csak egyet illeg.
Rá a róka:"Tollánál, termeténél nincs szebb!"
Fönn a holló hallgat, és szorítja a sajtot.
A róka vár, majd úgy tesz, mint aki elcammog.
Lép egyet, és morog, hogy a holló is hallja:
"De mit ér a szépség, ha rút hozzá a hangja!"
|