Boldizsár Ildikó: Utószó Vajon mit jelent ez a titokzatos gyönyörű szó: tündérmese? Azt, hogy tündérek meséje? Vagy azt, hogy mese a tündérekről?  Sokkal többet ennél.   Úgy, ahogy például a vers műfaján belül különféle verstípusok vannak, a népmeséken belül is megkülönböztetünk csoportokat: állatmeséket, tündérmeséket, legendameséket, novellameséket, ostoba ördögmeséket, falucsúfolókat, tréfákat és anekdótákat, hazugságmeséket, valamint formulameséket. A tündérmesék csoportjába azok a mesék tartoznak, amelyeknek legfőbb jellemzője a csoda: a mese tele van csodálatos kalandokkal, csodás tárgyakkal és csodás személyekkel. A tündérmesében nem meglepő, ha a szemétdombon fetrengő, bicegő vasderes egyszer csak beszélő táltos paripává válatozik és a bajba jutott mesehős segítségére siet. Kettesben nem ijednek meg, ha egy-egy sárkány, boszorkány, vagy óriás akad az útjukba; fontos az, hogy kiismerjék magukat a segítőtársak és ellenfelek között, s legyőzve minden gonosz erőt, a fiú elnyerje a királykisasszony kezét, s vele a fele királyságot. Minden tündérmese erről szól tulajdonképpen: a hős az elindulás után fokozódó néhézségű próbákat áll ki, ezért jutalmul feleséget, rangot és vagyont kap. A mesehős ugyanolyan természeteséggel közlekedik a csodás helyszíneken - üveghegyeken, Óperenciás tengereken és égigérő fákon -, mint a faluszéli erdőben, vagy a ház mögötti kertben. A tündérmese nem választja szét élesen a valóságot és az elképzeltet, hanem ötvözi, méghozzá úgy, hogy a mesélés ideje alatt, sőt még utána is sokáig, a csoda nem csak a mesehősnek, hanem a mese hallgatójának is hihető lesz. Szerte a világon a tündérmesékből van a legtöbb, Magyarországon a XIX. század közepén megkezdett gyűjtés óta kb. négyezer lejegyzett tündérmesét tartunk számon. Kötetünk a legősibb, lassan feledésbe merülő mesékből válogat azzal a céllal, hogy felidézze a pásztortüzek fénye és a munka melletti mesélések hangulatát. Amikor ugyanis ezeket a meséket legelőször mesélték, a mese még nem a gyerekek műfaja volt, hanem a felnőtteké, ezzel mulatták az időt, miközben dolgoztak a fonóban, fosztották a kukoricát, vagy őrizték az állatokat a mezőn. A mesemondók nem könyvből, hanem fejből mondták ezeket a meséket, alakítgatták a hangulataiknak, évszakoknak megfelelően, de egyvalamin sose változtattak: a mese menetén, a mese lényegén, mert ezt a mesehallgató közösség nem fogadta volna el, s nem engedte volna többet szóhoz jutni őket. Minden falunak megvolt a maga mesemondója, akinek elbeszéléseit szívesen hallgatta felnőtt és gyermek egyaránt. A mesegyűjtések időszakában ezeket a híres mesemondókat sorra felkeresték a gyűjtők, s igyekeztek a legpontosabban lejegyezni az elmondott szövegeket. Nagy gondot fordítottak arra, hogy hűen jekőljék a nyelvjárási sajátosságokat, tájszavakat, s hogy ezen törekvéseik a nyomtatott formában is érvényelsüljenek. Mindezek miatt ezek a gyűjtemények csak a tudományos kutatók számára voltak felbecsülhetetlen értékűek; a betűhív szövegközlés, a nyelvjárási sajátosságokból adó temérdek idegen idegen szó, ma már elavult nyelvtani szerkezet ugyanis gyermekek számára nem tették olvasássá ezeket. Ezért a válogatásnál elkerülhetetlenné vált egyes mesék stilizálása, de - figyelembe véve a mesemondás íratlan, ősi szabályát, mely sérthetetlennek tekint bizonyos mesei elemeket - sohasem a tartalom rovására, hanem inkább az érthetőség kedvéért. Remélhetőleg Fehérlófia, Hajnalcsillag, Mirkó királyfi, Rózsa és Ibolya mind-mind kedvelt és ismert mesehőssé válik újra.

Tartalom