Adélt nem érdekelte túlságosan, milyen ruhában megy az esküvőre. Úgysem őt nézik majd, még koszorúslánynak sem kérték fel – ezen egy kicsit meg is bántódott. Pofákat vágott a tükörbe, a lehető legocsmányabbakat: kifordította a szemét, hogy szinte csak a fehérje látszódott és rátolta az alsó ajkát a felsőre. Na, ha ezt kipróbálná az esküvőn, akkor mégis csak őt nézné mindenki. De persze ehhez túl szégyenlős, úgysem merné megcsinálni.   Másodszorra nem sikerült olyan jól a grimasz. A szemgolyói a tükörben nem tűntek el, a szája is olyan maradt, mint rendesen, aztán egyszer csak szétnyíltak az ajkai. – Pont úgy nézel ki, mint a gonosz tündér, aki megszúrta az ujjam. – Léda! – kiáltott fel Adél. – Te meg mit keresel itt? Léda kilépett a tükörből. Túlságosan szűk, zöldeskék ruhában volt, pont, mint Adél. – Látom, elköltöztetek – jegyezte meg Léda, ahogy körülnézett. – Nem, ez egy bolt – magyarázta Adél, de a hercegnő nem figyelt rá. Felvette Adél földre dobott, kifordított kabátját. Nem fordította vissza, úgyhogy kívülre került a kockás bélés. – Nem is rossz – állapította meg a tükörbe nézve. – Gyere, nézzük meg, mit főzött ma a szakács! – És már lépett is ki a próbafülkéből. – Ne! Állj meg! – kiabált Adél. – Add vissza a kabátomat! – azzal Léda után rohant, aki vidáman kanyargott az állványok között. – Rengeteg ruhád van – szólalt meg elismerően a hercegkisasszony, mikor Adél utolérte. – Majdnem annyi, mint nekem, de persze nem olyan gyönyörűek. Gondolom, nincs pókfonállal varrt, rózsaszirom báli ruhád? – Nincs – vágta rá Adél. – De nem is hiszem, hogy szeretnék. Nem száradnak ki a rózsaszirmok? Léda egy pillanatra elgondolkozott. – Nem. Be kell őket mártani az örök ifjúság vizébe, akkor nem lesz semmi bajuk. Épp a mozgólépcsőkhöz értek. Léda felugrott. –  Ez szuper! Levisz a pincébe, a börtönhöz? – Nem! – lépett mellé Adél. – Az élelmiszer-osztályra visz. – Mármint az ebédlőbe, ugye? – kérdezett vissza Léda. – Isteni, úgyis majd éhen halok. Leugrott a mozgólépcsőről. A zöldség-gyümölcs pultnál álltak meg. Léda felvett egy krumplit, majd letette. – Ez nyers! – kiáltott fel undorodva. – Ilyet etetnek veletek? Hogy gondolja ezt a szakácsotok? Szemügyre vette a káposztákat meg a karfiolokat. – Ez meg milyen felszolgálás? Itt nincs megfőzve semmi. – De hát ezeket nem is kell itt megfőzni, mindenki hazaviszi, és majd otthon megfőzi – próbálta magyarázni Adél. – Mindegy, Léda, tényleg kérem szépen a kabátomat, vissza kell mennem anyához. – Ezek az almák rendben vannak, ha jól látom – állapította meg Léda, felvett egyet, és nagyot harapott bele. Aztán felvett még egyet, abba is beleharapott. – Az ilyen zöld-piros almáknál mindig csak a zöld részt eszem meg. Az ember sosem tudhatja. Lehet, hogy egy gonosz királyné körbejárkált, és megmérgezte a piros felüket. Biztos hallottad, mi történt szegény Hófehérke barátnőmmel! –  és újabb almába harapott. Egy eladónő közelített feléjük. – Teszed le rögtön azt az almát! Tilos beleharapni!– szólt rá Lédára. – Inkább azt tiltanám be, hogy nyers zöldséget áruljanak! Máskor főzzék meg őket! – vágott vissza Léda. Az eladónő döbbenten megállt,, majd megkérdezte, hol vannak Léda szülei. – Gondolom, a trónjukon ülnek. Gyere, Adél, menjünk inkább a szobánkba játszani! Megragadta Adél kezét, és a lift felé vonszolta. – Ez felvisz a bástyákra? – Nem – nyögte Adél. – Látom, ez szerinted valami kastély, pedig nem, ez egy… – Á, hát itt van a szobád! – kiáltott fel Léda, mikor a lift ajtaja kinyílt a másodikon. A bútorosztályon jártak. Léda elvonult néhány fotel meg kanapé mellett, egyenesen az ágyak és a matracok felé. Levetette magát az egyik franciaágyra, de rögtön fel is pattant. – Remélem, nem ezen alszol. Én egy szemhunyásnyit sem bírnék aludni rajta. – Nem itt alszom – kezdett bele újra Adél –, mert ez nem az én… – Akkor jó –- vágta rá Léda. – Mert van egy borsószem a matrac alatt. – Ezt honnan tudod? – Mi, hercegnők, tudjuk az ilyesmit – ugrott át egy másik ágyra Léda. – Hopsz! Itt meg egy bab van, rém göröngyös. Feküdj ide, talán te is érzed. Adél kuncogva körülnézett. Sehol sem látott eladót. Lefeküdt az ágyra Léda mellé. Csodálatos volt: kényelmes és ruganyos. – Nem érzek semmit – szólalt meg. – Biztos, mert nem vagy hercegnő – vélte Léda. – A többieknek ugrálniuk kell, hogy megtudják, nincs-e borsó vagy babszem a matrac alatt. Így – és már fel is pattant, és fel-alá szökdécselt az ágyon. – Hajrá! – kiáltotta. Adél megint körülnézett. Még mindig nem látott sehol eladót. Csatlakozott Lédához, és hamarosan együtt ugráltak az ágyon, a matrac rugóinak nyikorgásától kísérve. – Ez majdnem olyan jó, mint az iskolai trambulin – lihegte Adél. – De közel sem olyan jó, mint a kastélybeli trambulin – legyintett Léda. – Egyszer egész a felhőkig felugrottam. – És? Nem lett semmi bajod, mikor leértél? – Nem értem le. Meglátott fent az Északi Szél, elkapott, és elfújt az örök jég birodalmába. – Aztán? De Adél sosem tudta meg, mi történt azután, mert ebben a pillanatban egy igencsak dühösnek tűnő eladó közeledett feléjük. – Gyorsan! Fussunk! – kiáltotta Lédának.