Az ökrös ember egyre közeledett feléjük.

S csak nézte őket, és ment, a sok buksi fejet, és ment. S egyszerre, mint a havasi kürt, felcsengett a hangja:

– Hé, tán vakok vagytok?!

Ijedten rebbentek széjjel a gyermekek, mert az ökrök már vágák vala szarvaikkal közöttük a csapást.

Aztán újra összefolytak, mint sok kicsi hullám, és a lenszőke nadrágos tovább magyarázott. Apja után érzett az úrszag a szaván, amellyel szidta a jó patkócsizmát, és gúnyolta a birkaollóval nyesett székely diákok buksi fejét.

A szekeret pedig szótlanul továbbhajtá az ember.

– Tán elég lesz, apjok! – szólalt meg végre fentről az asszony, és már mozdulatba vette a lábát, hogy lelépjék vigyázattal a földre.

– Várj, a tövire viszlek! – hullatta vissza az ember, és újra nem szólt, míglen a papi gimnázium elé értek, kiszámított helyre. Itt megfogta keményen az ökörnek a szarvát.

– Hó!

Helyből megállott a szekér. És mint két óriási hófehér márvány, amelybe ereje és természete vagyon tömörítve a falunak, a mozdulatlan ökrök olyanok valának az őszi napverésen.

S maga az ember, amint karját még tartotta a magosba ívelő szarvon és ősnyugalommal végignézett a városon, mintha mondta volna:

– Vedd és nézd meg, kit neveltem teneked!

Az asszony leszállt, de a legényke meg sem mozdult, hanem mint a trónust, úgy ülte a szénát.

Odalépett háromban az apja.

– Szállj le, Bódi! – mondta a fiúnak.

Két karján levette.

S ahogy a gyermek földet ért és megállt a macskafejű kö

6veken, kifeszítette nyúlánk, szíjas derekát és tizenkét esztendősnél többnek látszott. Álmodozó barna szemét megrebbentette, és fordult egyet maga körül.

Még soha városon nem járt.

Lelke remegett, két füle zsongott, és ivott a szemével. Megnézte a gimnázium homlokán a nagy aranykeresztet és csillanó s jobban csillanó szemekkel meg a Szent Miklós gyönyörű templomát. Elidőzött a torony egekbe törekvésén, aztán szemébe rohantak a nagy házak, a tiszta utcák, és úri szentekre gondolt, az okos, ájtatos emberek láttán.

Hirtelen elernyedt, s ebben a pillantásban nagyot bődült az egyik ökör.

Peckes mozdulattal feljebb kapta Bódi a fejét, és rezzenve esett rögtön a faluba vissza. Szinte restellette már, hogy ennyire eltátá vala egy városon a száját, s hogy egyszerre úgy megszelídült és sasnéző szemével úgy odaragadt a jegenyefákkal versenyző toronyhoz. Vajúdó lelkéből nyomban felszállott egy aranybogár, s már ellensége lett, úgy érezte, minden. Ellensége az arany oszlopos templom, amely könyörtelenül kifújja az ég alá rakott tüzet, ellensége a nagy iskola, amely elzárja őt az istennel teletermett mezőktől; és ellenséges a gyertyaszínű városi ember, aki a haláltól való félelmében cipeli a botját.

Megrázkódott.

Olyan mozdulatot tett, mintha lóra akarna ülni.

Keze az apja kezéhez ért.

– Gyere, fiam, jegyezzenek bé!

Megindultak hárman. Egy futkosó diák megmutatta az irodaszobát. S ők megállottak bent, a többinek a háta mögött, s csendességben nézték Korbuly Mátét, a reverendás igazgatót, amint az kövér nyakát megtűrve és a székben elomolva, urason írta bé a gyermekeket.

Kettőt kivártak, s akkor odaállt a pap elé a férfi.

– Béhozám a fiamot – jelentette ki.

A pap magához vonta a legénykét.

– Hogy hívnak?

– Csorja Boldizsárnak.

– Hát apádat?

– Őt Péternek.

– Szeretsz-e tanulni?

– Eddig tudtam, amit más – felelte Bódi.

Erre jól megnézte őt az igazgató.

– Ejnye, ejnye – tekergette a fejét. – Gyere csak közelebb.

Két térde közé béengedte a gyermeket, s a fejére téve nagy kezét, így szólt:

– Tanuld meg, fiam, hogy nekem így felelj, ha kérdlek: igen, igazgató úr, nem, igazgató úr.

Bódika elveresedett. Szabad beszédjébe eleddig még soha senki belé nem kötött: s íme, ez a nagy csutakember már első szavával térengeti! De valamint a sas a nagy hegyek felett, ő is átalnézett rögtön a vén pap karikás fején.

– Hát szeretsz-e tanulni? – kérdezte ismét.

A legényke bátran ránézett, de a száját az istennek sem nyitotta volna ki. Vagy beszél, ahogy ő magától tud és akar, vagy akkor nem beszél, akár a föld.

– Ejnye, ejnye…!

Öreg Csorja csak nézte a csendes háborút egy ideig, aztán ő is megelégelte a leckéztetést, és félvállról így szólt:

– Az ökröket künn hagyám.

Csorjáné könnyet fogott csendben a hátuk megett. Végtelen jó szíve mindenre megcsordult, ami nem volt örökös békesség.

– No, majd megtanul nálunk, minálunk… – mondogatta direktor Korbuly, miközben béjegyezte a legénykét.

Jézus nevével elköszöntek, és szótlanul mentek a penészízű gángon. A kijáratnál néhány lépést Bódika visszamaradt, s akkor arcából szinte kikelve mondotta asszonyának Csorja:

– Még itt sincs a gyermek s már elijesztik!

A szekérhez érve megálltak, és arccal várták a fiút. Aztán egy átalvetőt, tele lévőt minden eleséggel, leemelt a szénáról az asszony, és megindultak a konviktus felé.

S útközben valahonnét és egyszerre ráhullt Bódikára a gondolat, hogy mindjárt egyedül marad. Védelmező apja és édesanyja itthagyják, az ökrök hazamennek, s marad a város, ahol nem járnak az emberek énekszóval, és ahol nem kívánják, elhaladván egymás mellett, hogy az Isten őket megáldja.

Harangszóval rájuk szólt a torony.

Csorja Péter levette a kalapját, ott az út közepén, s le, Bódika is, utána. Így mentek áhítatosan a diákok szállására. Ott kivették a gyermek helyét és melléje rakódtak. Felnyitotta Péterné a szekrényt, és bérakván a gúnyafélét, az ételneműt is tellegetni kezdte meleg szavakkal a felső polcra.

– Jó szalonna, mikor elfogy, hozunk még. Bicskád van-e? A borító teli túróval, többet is hoztam volna, de megnyüvesedik. Keresztanyád mézzel emlékezett meg. Rétes is vagyon, s a körtövékből a társaidnak is adj. S örökké látsz valakit, s izenj, s mi küldünk ismét, ne félj. No, elég jó minden van, ugye? Úgy no, s oszd bé ügyesen, te már elég nagy legényke vagy.

Bódika nedves szemekkel nézte a drága anyai kezet.

– Te itt maradsz, legényke! – szólott egyenes beszéddel az apja; s látta, hogy szavaitól magához rezzen a gyermek, elszomorodik s egyet sem szól.

– Ne búslakodjál! – ölelte meg az édesanyja. – Hiszen örökkétig veled vagyunk. Más szülő sem hagyja a gyermekit, s mi ugyanvalóst nem.

– Én ettől nem is félek, édesanyám – mondta Bódika.

– Hát akkor mi nyomoríta el? – szúrta közbe darabosan az apja.

– Engem ez a városi helyzet, édesapám. Csak nézze meg, itt ügyet sem vetnek az emberek egymásra, nemhogy kedvibe járna kiki a másnak.

– Az ezután válik meg, fiam. Jó embereknek semmi föld híján nincsen.

– Hát én nem is állítom.

– No, akkor egy se legyen! Gyere, és kísérj le a szekérig, ha jobb úgy; s aztán visszajössz ide, s füttyre kapsz, mint a rigó, s víg ház lesz az iskola, s neked csak tűrni kell, hogy mint nagy urat vessen ki majd a száján.

Bódika elmosolyodott. Sohasem hallotta így beszélni az apját. Örökösen csak harcait, duzzogását és tűnődéseit látta; s most minden porcikájával érezte, hogy csorduló szeretet van a félszeg móka mögött. Reánézett és boldogan kacagott.

S ezzel a kacagással elindultak újra.

Beérvén a szekeret, az ostort a vállára vetette megint a férfi.

– Lépj fel, hallod-e! – mondta a feleségének.

Az asszony csókjaival megfürösztötte fiának az arcát, és felült a szekérre.

– Hé, haza hé! – szólott Csorja Péter a két ökörnek.

– Osztán jól forgolódjál! – vetette vissza a fiának, s megindult óriás hattyúival újra, s a világért hátra nem nézett volna, hanem ment elszántan és egyforma keményen, mint az örökkévalóság rokona, és ment valami örökös méltósággal, mely csak az Istennek s a parasztnak adódott.

Kicsi Bódi helyben állott, és nézte mozdulatlanul. Körülötte zúgva vertek a város hullámai, és érezte, hogy először életében egyedül maradt. S hirtelen irtózatos félelem szállotta meg: a két lába reszketni kezdett, majd egyazon helyben elfehéredve leült a földre.

Meredten, kétségbeesve nézte a messze fehérlő két ökröt és a haza vágyó szekeret. S ezzel megkezdődött egy sorsszerű élet.

Egy élet: kínnal televert, erővel áldott, népének sorsával átkos és Istennel bevetett; egy tiszta élet, és meg nem érett, egyetlen szóval: székely.