Egy nappal a gyerekrablás előtt, augusztus másodikán, a déli órák utáni nagy melegben kis csoport álldogált a közeli játszótér egyetlen, árnyékot adó fácskája alatt. Egyedül Pirók Andris, az örökmozgó csodacsatár cselezte ki a közönyösen álldogáló fácskát focilabdájával, amelyet néhány nappal azelőtt, a tizedik születésnapjára kapott. – Pirók II. viszi a labdát! – rikácsolta közben. – Viszi, viszi, hatalmas cselsorozat után... hopp, egy utolsó csel... elfekteti a kapust, és belsővel, finoman, a bal alsó kapufa mellett begurítja a lasztit a hálóba. Góaóaól!!! – Mondd, Pirók II. – szólt oda Lajcsi –, befagyna a feneked, ha egy kicsit abbahagynád az ugrálást? András odasomfordált a labdával a többiek közé, és felhúzott szemöldökkel elnézett mellettük. – Kösz – mondta Lajcsi, és megszívta az orrát. – Ne haragudj, de most igazán fontos dolgokról dumálunk. Öten álltak történetünk főszereplője körül, s hogy végre Pirók is lebénult, folytathatták a beszélgetést. – És mi lenne, ha megmondanád az anyukádnak? – kérdezte Lajcsitól a középen kettéválasztott hajú Kocsonyás Gergő, és olyan okosan nézett, ahogyan komoly dolgokról beszélgetve nézni illik. – Mit mondana meg? – nézett rá megvetően, karba tett kézzel Pirók Zsófi, a társaság legidősebb tagja, aki tiszta blúzában és szoknyájában kirítt a piszkos térdű fiúk társaságából. – Azt, hogy ki akar szökni az édesapja után? Vagy azt, hogy az édesanyja ne menjen feleségül az Állókígyóhoz? Azt hiszed, beleszólhat az ilyesmibe egy gyerek? – Hát... – mondta Gergő. – Miért ne? – Okos! Okos! – csúfolódott Anti, Dávid bácsi kilencéves unokája, aki kinőtt atlétatrikójában úgy festett, mint egy zsugorított díjbirkózó. – A mamájának mindent elmond szépen, aztán bezárják egy szobába szépen... – ...ahogy téged szoktak szépen – fejezte be a mondatot Andris (Hajrá, Pirók II.!), és már futott is a meglóduló Dávid Anti haragja elől. – Szobafogság! Szobafogság! – kiabálta távolabbról Pirók II. Anti azonban megrántotta a vállát, mint aki nem foglal¬kozik gyengeelméjűek megfenyítésével. Pláne ha gyorsab¬ban futnak, mint ő. – Anyámmal nem lehet beszélni – mondta Lajcsi. – Tudjátok... Itt egy pillanatra megállt, mert az embernek meg kell gondolnia, mit mond az édesanyjáról. – Tudjátok, már ő is úgy érzi, hogy nem kellett volna elválnia. Szereti az apukámat. Én tudom. De ezt sohasem mondaná meg. Még nekem sem. Aztán meg ott van Róza néni és Sanyi bácsi. Szövik a pókhálót. – Én is ezt mondtam a múltkor – jegyezte meg Zsófi. – Hogy szövik. – El kellene őket kapni egy sötét utcasarkon – heveskedett Anti. – Mondjuk, ott nem lenne villany, aztán csak úgy gyanútlanul sétálnának haza – trallala, trallala! –, mi meg elbúj¬nánk a kapukban, és egy jelre rájuk rohannánk! – Á! Erre már én is gondoltam – szólt Lajcsi. – Nem megy. Mit csinálnánk, ha elkapnánk őket? Megvernénk? Na és? Nem ér semmit. De ha én el tudok menni édesapámhoz, és beszélek vele, és elmondom, hogy... Itt Lajcsi szava elakadt, nagyot szívott az orrán, és elnézett a hinták felé. A többiek is összevissza nézdegéltek: a lábukra, egymásra meg a fára, míg újra meg nem jött Lajcsi hangja. Kevés rosszabb dolog van annál, mint ha valaki sír mellettünk, és nem tudunk rajta segíteni. – Tudom, hogy vissza fog jönni. Amit én kérek tőle, azt mindig megcsinálja. Te is emlékszel, Andris, amikor a magasugróléceket megcsinálta. – Igen – bólogatott Pirók II, aki visszamerészkedett a csoporthoz, és megállt Lajcsi mellett, de Antitól kissé távolabb. – Na ugye. Kimegyek, és megmondom neki, hogy házasodjanak újra össze. Elmesélem, hogy milyen hülye az Állókígyó, meg a Róza néni mennyit eszik... A többiek nevettek, és Lajcsi is elmosolyintotta magát. – Biztosan visszajön. Ő nem is akart elválni. Én ott vol¬tam a tárgyaláson! Ő nem akart elválni. – Hát persze – mondta Zsófi –, miért akart volna? A mamád szép. – Na ugye – mondta Lajcsi –, én is ezt mondom! – És tulajdonképpen most hol van az édesapád? – kérdezte Kocsonyás Gergő. – Olaszországban. De két vagy három nap múlva már Párizsban lesz. – Az Franciaország fővárosa – kottyant közbe Iván, Gergő unokatestvére, de aztán zavartan megigazította a szemüvegét, mint aki nem mondott semmit. Őt ne okosozzák le! – Feri bácsi mesélte el nekem tegnap az útvonalat. Ő a kamionosok csoportvezetője. És ha én most elbújok, mintha elraboltak volna, és szerzek ezzel hatvanezer forintot, akkor már el tudok menni Párizsba repülővel. – Az frankó! – vakkantott Anti. – Csakhogy útlevél kell – szólt közbe Zsófi. – No és? Egy éve külön útlevelet csináltattunk nekem. Akkor még úgy volt, hogy meglátogatom... Csak előveszem a fiókból, és kész. – Ez veszélyes – mondta Gergő. – Az űrhajózás is veszélyes – szólt Lajcsi. – Az élet is veszélyes – tette hozzá Zsófi, mert valahol ezt olvasta. – A tévében mondták, hogy egy elrabolt gyereknek levágták a fülét – jegyezte meg Pirók II. András,. – Ki vágta le? – kérdezte Iván. – Hát az emberrablók. – Jó, majd nyissz, nyissz! Levágom a saját fülemet! – fortyant fel Lajcsi, és leült a fa tövébe. – És hogyan képzeled ezt az... izé... elbújást? – guggolt le Gergő, hogy egy szintre kerüljön Lajcsival, aki hátát a fa törzsének döntve egy fűszálat rágcsált. – Egy erdőben kell elbújni – mondta Pirók II. – A rablók is oda bújnak, és akkor senki sem találja meg őket. – Robin Hood is oda bújt – jegyezte meg Gergő. – Csakhogy Budapest nem a sherwoodi rengeteg. No meg egy igazi erdőben vadállatok vannak. – Én vagyok Maugli! A dzsungel fia! – rázta karját az ég felé Dávid Anti, és tenyerével a száját ütögetve felüvöltött: – Ábábábábábábábá! – Először is, így Tarzan csinált, nem Maugli! – mondta Lajcsi. – Másodszor, ha folyton hülyéskedtek, akkor nem kell segíteni. – Lajcsinak igaza van – bólintott Zsófi. – Nem értitek az egészet. – Erdőbe nem bújok – jelentette ki Lajcsi. – Nincs is erdő, meg aztán éjszaka ott nem lehet aludni. Valami pince vagy elhagyott ház jöhetne csak szóba. Esetleg egy fáskamra. Nincs valamelyikőtök udvarában egy olyan fáskamra, ami emberrablásra alkalmas? – Nincs – mondta Zsófi. – Tudod, hogy nincs. Nálunk tele van... Talán már sohasem tudhatjuk meg, hogy Zsófiék fáskamrája mivel van tele, mert Dávid Anti, mint egy gumilabda, fektéből felpattanva elüvöltötte magát: – Ötlet! Zseniális ötlet! A probléma meg van oldva! – Meg a cipőfűződ is – mondta Pirók II. – Tarzan, a majomember elveszti a cipőjét. – Ide figyeljetek!... És Anti elmondta, hova bújjon Lajcsi. *** Így rendezték be tehát a rejtekhelyet, természetesen világítás nélkül, hiszen este a legkisebb fénypontocska is áruló lehetett volna. - Hûha! - ugrott fel a padlásra a ház hátsó oldalához támasztott létráról Dávid Anti. - Óriási cirkusz! Rendõrautók, rendõrök. És egy igazi detektív! Nem is egy! Kikérdezik a szomszédokat is! Állati! Állati! - Felvered a port - mondta Zsófia nyugodt hangon, pedig majd kiugrott a szíve, úgy dobogott. - Ne ugrálj és ne üvölts. Mi is látjuk. - Anyu mit csinál? - kérdezte Lajcsi. - Hát... azt nem tudom. Oda nem mehetek be - mondta a Dávid unoka. - Ott rendõrök vannak. - Biztosan sír - mondta Lajcsi. - Mi az? - támadt rá Anti. - Már megbántad? - Hülye - mondta Lajcsi, és az ablak felé fordult. - Jaj, te nagyokos! - csattant fel Pirók II., bár megfogadták, hogy az emberrablás ideje alatt nincs ellenségeskedés. De hát az ilyen fogadalmakat olyan nehéz betartani. - Nem bánta meg - magyarázta a durcásan hallgató Antinak Gergõ -, csak nem mindegy neki, hogy mit csinál az anyukája. Õt nem akarja bántani. Sõt azt akarja, hogy neki is jobb legyen. Mármint az anyukájának. Érted? Ne az Állókígyóhoz menjen feleségül. Csakhogy az anyukája nem tudja, hogy Lajcsi jót akar neki. Érted? - Persze - rántotta fel a vállát a zsugorított. - De akkor sem kell lehülyézni. - Juj, nyomozókutya! - kiáltott fel Zsófia, és olyan ideges lett, hogy azonnal le kellett másznia a létrán. Lajcsi, Gergõ és Anti egymáshoz szorulva, dermedten nézték, hogy a nyakörvvel féken tartott kutya a rendõrrel együtt besietett Lajcsiék házába, majd kis idõ után mind kijöttek. Elöl az eb, utána a gazdája, majd egy hanyag öltözetû, kövérkés, kopaszkás úr következett, mögötte egy szõke bajszú és persze Róza mama, Sanyi bácsi meg a szipogó Orsika. A libasorban trappogó társulat az utcára érve balra fordult, és a kutya nyomában elindultak Dávid Dezsõ cipészmester háza irányába. - Mit csináljunk? Mit csináljunk? - hadarta Anti, és pillantása ijedten rebbent ide-oda Lajcsi és Gergõ között. Most mintha még jobban összezsugorodott volna. A padláson az összeesküvõk, emberrablókhoz igazán méltatlan, sírós hangulatban ücsörögtek. Lajcsi a szája szélét rágta, Bori szipogott, Gergõ pedig "Az elrablásom igaz története" címû remekmû egyetlen példányát gyûrögette szótlanul. Csak Zsófi lefetyelt dühösen: - Most aztán nyakig benne vagyunk! Pénz nincs! Párizs nincs! Nyakunkon a rendõrség. Gyönyörûen kitaláltuk. Szépen megterveztük! Van még valami ötletetek? Csináljuk meg gyorsan azt is. Törjünk be valahova! Lopjunk el egy autót! Öljünk meg valakit. - Abbahagynád?! - sziszegett Gergõ tõle szokatlan haraggal. - Tudod mit? Nem hagynám! Belerángattatok ebbe a hülye emberrablásba, és a végén még az iskolából is kirúgnak miattatok. Látszott, hogy Zsófi valóban megijedt. Eszébe jutott, hogy tavasszal egy fiút átküldtek egy másik iskolába azért, mert lopkodta a ceruzákat. Mit fog õ kapni, ha kiderül, hogy benne volt egy gyermekrablásban? Amirõl az újságok is írtak. Amirõl a televízió meg a rádió is beszélt. Csúfolni fogják! Ujjal mutogatnak majd rá! És az apja! - Szégyelld magad! - mondta Bori. - Te vagy a legidõsebb és a legbutább. - Ezt kikérem magamnak! Csakhogy én nem vagyok szerelmes Lajcsiba, mint te! - Ezt vond vissza! - rontott nõvérének Borbála. - Azonnal vond vissza! És sírni kezdett. Lajcsi felállt. - Megkérlek, most menj el - mondta Zsófinak. - Nincs rád szükségünk. Nem kell beijedned, hogy kirúgnak az iskolából. Senki sem fogja elmondani, hogy benne voltál a bandában. Zsófi remegett a dühtõl. Mintha nem õ kezdte volna a veszekedést. - Ezt megkeserülitek! Megbánjátok, hogy elküldtetek! Na, jól van! - mondta, és a padlásajtó felé indult. - Azért nem kell rögtön leugrani a tetõrõl - jegyezte meg Anti, és odament, hogy leengedje a létrát. Zsófi távozása után az összeesküvõk hangulat, ha lehet, még rosszabb volt, mint elõtte. Eddig valahogy minden olyan jól ment. Lajcsi elrejtése, a levél átadása, a kutya eltérítése, Károgi lerázása, a postás kikérdezése... De most! Most egyikük sem tudta: hogyan tovább?

<<VISSZA A FILMADAPTÁCIÓHOZ

<<VISSZA A NYOMOZÓS KALANDOKHOZ