Ismeri a kortárs meseírókat is? Nem annyira, mint szeretném. Van, akit igen, Varró Danival például személyesen is találkoztam, de a többségüket alig. Nem is mindig élvezem a mai gyerekirodalmat. A Harry Pottert nem tudtam elolvasni, pedig megpróbáltam.   Gyerekkorában miket olvasott? Nagyon szerettem az indiánregényeket! Persze elfogult voltam a témában, hiszen a dédapám, Fésűs György fordította – kedvtelésből, mert amúgy jogi író volt – először magyarra például a Bőrharisnyát és Az utolsó mohikánt is. Máig büszke vagyok erre. Az ő révén került Kaposvárra a család? Egy időre. De én már Cegléden születtem. Ugyanakkor Kassa, Pozsony vagy Fiume is ott van az őseim „állomáshelyei” között. Nem azért, mert annyira szerettek vándorolni, egyszerűen így hozta a sors. „A Jóisten igen leleményesen talált férjet nekem” Ahogy Ön Somogyba került, azért az sem hétköznapi történet. Sőt olyan, mint egy igazi mese…  Nehéz lenne tagadni. Életemben volt néhány ilyen sorsfordító pillanat, ez közülük is kiemelkedett persze. Azt szoktam mondani: a Jóisten igen leleményesen talált nekem férjet, rendezte el a családi életemet.  És ebben kulcsszereplő volt egy felvarrásra váró nadrág is…  Pontosan. De a történet ott kezdődik, hogy viszonylag korán, tízévesen elkezdtem verseket írni, a magam örömére. Aztán a család egyik irodalommal foglalkozó hölgytagja beküldött néhányat ezek közül a Nemzeti Újság vasárnapi mellékletéhez, a Hölgyfutárhoz. Ők meg közöltek egyet. Ezzel találkozott Kaposváron egy fiatalember, aki szintén versbarát volt. De nem azért olvasta, mert előfizette a lapot, hanem mert ebbe az újságpapírba csomagolta be a nadrágját egy kuncsaft, aki javíttatni vitte az édesapjához a ruháit. Így „bukkant rám” Lajos, akinek nagyon megtetszett, amit írtam. Kinyomozta a címemet, és levelezni kezdtünk. Tizenhat éves voltam akkor. Vagyis éppen zajlott a háború…  Meg is szakadt a kapcsolatunk, mert őt besorozták. Azt sem tudtam, túlélte-e a világégést. És ezt milyen „leleménnyel” rendezte el a Jóisten?  A háború után váci revizorokat küldött Kaposvárra. Amikor Lajos meghallotta, honnan jöttek, kérdezte, nem ismernek-e véletlenül egy Fésűs Éva nevű lányt. Ők „véletlenül” ismertek, mert akkoriban inasként dolgoztam Vácott egy drogériában, és találkoztak velem. Így aztán újra felvettük a kapcsolatot, s hamarosan össze is házasodtunk. Ötvenkét évig éltünk együtt boldogan. Az, hogy író is lehettem, nagyban köszönhető a férjemnek, aki végig mellettem volt, és biztatott.  A családon kívülről is kapott ösztönzést az írásra?  Nagyon hálás vagyok egykori magyartanáromnak, Alberta nővérnek. Ez a nagyon művelt, tájékozott, széles látókörű apáca rengeteget adott nekem irodalomból. A világirodalom legjobbjait éppúgy ismerte, szerette, mint József Attilát vagy épp Adyt, pedig utóbbi például akkoriban nem volt „divatos” szerző. Megmutatta neki a verseit is?  Igen, és nagyon biztatott. Csak annyi kifogása volt, hogy egy kamasz lány miért nem ír szerelmes verseket. Nem árultam el neki, hogy írtam én olyat is, csak gondoltam, azt nem egy apácának kellene megmutatnom… Egyébként sokáig tartottuk a kapcsolatot, a férjem is ismerte, jó barátságban voltunk még évtizedekig.   Mindennek az írói pálya logikus folytatása… lett volna. De én sosem voltam „hivatalosan” író. A háború után osztályidegen lettem, ráadásul keresztény is voltam, így esélyem sem volt, hogy felvegyenek az egyetemre. Hát gyors- és gépíró lettem. Egész életemben ez volt a munkám. Nem bánta meg?  Egy pillanatra sem! Soha senki nem irigyelte a munkámat, és sohase kellett hazavinnem. Ráadásul amikor épp nem volt feladat, kedvemre irkálhattam, amit csak akartam. Én amúgy sem hiszek a „karrierépítésben”, abban, hogy „meg kell valósítani önmagad”. Mindig is anyuka akartam lenni. Tizenkét unoka és hat dédunoka boldogít jelenleg, így e tekintetben is elégedett lehetek. Érdekes módon sem az írás, sem a korábban emlegetett jogi szakma nem köszönt vissza a gyerekeknél, unokáknál, de nagyon büszke vagyok rájuk. Könyvtáros, építészmérnök, szociológus, biológus vagy épp óvónő is van közöttük. Van, aki váltott, van, aki lassabban, van, aki gyorsabban lelte meg a helyét. Egyik lányom és a családja Németországban talált magának munkát és otthont. Fontos, hogy amikor megkapjuk a lehetőséget, akkor ne szalasszuk el – én is így voltam ezzel.   „Békén hagytak, nyugalom volt körülöttem” Ha már „a lehetőséget” említi: mindent egybevetve, ha nincs a rádió, nem beszélgetnénk ma a meséiről, ugye?  Ez teljesen biztos. És itt is két sorsfordító pillanatot kell megemlítenem. Először is egy pesti rokonom rábeszélt, hogy küldjem be egy mesémet a rádióhoz. Sztálin halála után voltunk már, kicsit enyhébb időszak volt, s 1955-ben le is adták. Aztán jött a forradalom, és sok minden megváltozott. 1958-ban kaptam egy levelet, hogy sajnos az anyagaik egy része elveszett, tönkrement a Magyar Rádiónál, s minden korábbi szerzőjüket felkeresik, hogy küldjenek be új írásokat. Így kerültem újra képbe. Megszületett a Toppantó királykisasszony, A fogfájós nyuszi és sok-sok esti mese, verses mese, hangjáték. Egy idő után a délelőtti, ovisoknak szóló műsorok írói közé is meghívtak. Nem volt hátrány, hogy vidéki?  Inkább jó volt. Békén hagytak, nyugalom volt körülöttem. Eljöttek hozzám a szerkesztők – akkor az volt a szabály, hogy ellenőrizni kell, kiféle-miféle a szerző –, elmondták a szabályokat, de ők például soha nem kifogásolták, hogy katolikus vagyok. Egyikük egyszer azt mondta, amikor nálunk volt, én meg templomba indultam: „Imádkozz helyettem!” Mondtam neki, hogy érte tudok, helyette nem. De amúgy nem volt ez téma, ilyen szempontból előny volt, hogy nem vagyok Budapesten, nem vagyok szem előtt. Csak annyit kértek, hogy ne írjak „Jézuskáról”, a Mikulás az Télapó legyen, a karácsony meg fenyőünnep. Ez nem okozott gondot, én amúgy is többnyire állatmeséket írtam. Miért pont állatokról írt? Feltűnő, hogy a legtöbbször ők a hősei.  Nem tudom, nem volt ebben tudatosság, így jött. Én sose terveztem el, hogy milyen pedagógiai céllal írok meg egy mesét, egy történetet. Valahogy vonzódtam a mackókhoz, nyuszikhoz. Gondolom, nagyot változott az ismertsége, amikor 1973-ban elkészült A palacsintás király filmváltozata.  Inkább az volt furcsa, hogy más műfajban látom a műveimet. Fokozatosan áttevődött a hangsúly a hangjátékokra, a dramatizált változatokra. Lassan belejöttem abba is, ami nem volt könnyű, hiszen egészen mások a szabályok, ha nincsenek leíró részek. A palacsintás király persze megint új élmény volt, főleg, hogy ott lehettem a forgatás egy részén. Nagyon élveztem! A film máig nagy siker, hogyhogy nem sorjáztak aztán a hasonló művek?  A következő film, a Csaló az üveghegyen nem sikerült túl jól… Van hiányérzete? Volt még olyan írása, amely Ön szerint több figyelmet érdemelt volna?  Kevesen tudják, hogy Szeplőcske címen létezik egy meseopera, melynek a szövegkönyvét – felkérésre – én írtam a Magyar Rádió Gyermekkórusa részére. Gulyás László szerezte a zenéjét, és sajnos nem futott be nagy karriert a darab. Pedig szerintem jól sikerült, de alig néhányszor adták csak le. Ezt például sajnálom, hogy nem lett ismertebb. Alighanem egyedülálló a magyar gyermekirodalomban az is, hogy miközben már évtizedek óta mentek a hangjátékai, a meséi, a műsorai rádióban-tévében, a könyveit nem adták ki.  Valóban így volt. 1968-ban a Móra kiadta ugyan a Csupafül című kötetet, de arról meg sem kérdeztek. Aztán a rendszerváltás környékén elkezdtek érdeklődni a mesék, meseregények iránt, amelyek főleg egyházi kiadók (Szent István, Szent Gellért) gondozásában jelentek meg. Ekkor már a hangjátékokat kellett átdolgoznom könyvvé. Érdekességként megemlíteném, hogy Az ezüsthegedű című kötetemet az a dr. Diós István lektorálta, aki számtalan híressé vált vallási témájú könyv szerzője és fordítója volt. Óriási szaktekintély, aki nem restellett a meséimmel foglalkozni. Ha már a sorsfordító pillanatokat említette, nyilván volt ilyen a verseskötete kapcsán is, amely 2004-ben jelent meg.  Mindig is írtam verseket, csak épp magamnak. Aztán a férjem – a hátam mögött – megemlítette ezt a Somogy irodalmi folyóirat főszerkesztőjének. Amikor egyszer az utcán találkoztam vele, kérte, hogy küldjek belőlük. S ahogy küldtem, szépen meg is jelentek. Lajos váratlan halála – 2002 – után aztán sokáig nem akartam publikálni, megint csak magamnak írogattam. Ám a Somogy kiadójától, a Berzsenyi Társaságtól újra megkerestek, immáron azzal, hogy verseskötetet jelentetnének meg. Így született meg a Szeretném elmondani még… Majd később a fiam kiadatta a Csepp víz című versválogatást.   Ne értsen félre, de nem épp szokványos dolog, hogy valaki majdnem hetvenévesen rukkol elő első felnőtteknek szóló verseskönyvével. Az egész élete arról árulkodik, hogy türelmes ember, mindennek kivárja az idejét.  Hetvenévesen érett meg arra, hogy verseskötete legyen? Úgy tűnik, igen… Forrás: csaladhalo.hu