– Úgysem ért meg engem senki – panaszolta egy reggel a csókának, amikor az friss vízért ment hozzá. – Inkább hallgatok, és csöndben utat vágok magamnak a földben. Mert mindenáron el akarok menni innen, látni akarom a síkságot és hatalmas rokonaimat, a városokon áthömpölygő folyamokat. – Nagyot sóhajtott ekkor a kis Mitugrálsz forrás, úgy folytatta: – És ha egyszer megláthatnám a vizek királyát, a tengert is, akkor már semmi más vágyam nem lenne! Olyan szívhez szólón sóhajtozott szegény, hogy a csóka megszánta. – Ne búsulj, majd kitalálok én valamit a te javadra. – Ó – sóhajtott megint a kis forrás –, életem végéig oltaná friss vizem nemcsak a te, hanem egész nemzetséged szomját is, ha segítenél nekem. – Három nap, három éjjel egyebet se teszek, csak a fejemet töröm! Bízd csak rám! – Azzal elrepült. Nehezen várta a kis Mitugrálsz az estéket, a reggeleket. De a harmadik nap estéjén, mikor a Hold álomba ringatta a dörmögő öreg hegyet, ott volt a forrásnál a csóka. – Alig vártalak – sóhajtott a forrás. – Bizony sosem tudom meghálálni, hogy így a szíveden viseled sorsomat! Egész éjjel suttogtak, tanakodtak. A csóka örült, hogy a kis forráson keresztül végre rászedheti ezt a pöffeszkedő vén hegyet, aki azt hiszi, hogy ő a világ eleje meg közepe. Mit beszéltek, mit nem, senki sem hallhatta, de reggel így szólt Mitugrálsz forráska az öreg hegyhez: – Nagyapám, a tenger üzent, hogy meghal szomjan, ha nem ihat egy csepp édes forrásvizet! – És olyan keservesen bugyborékolt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve. – Siess hát – dörmögte meghatódva a nagy hegy –, nehogy elkéssél! Azzal megrázta a hátát, meglazította földjét a forrás előtt, s az vígan csobogott le a hegy lábához. De mire ideért, már egész kis patakká duzzadt, s a fűzfa megkérdezte tőle: – Hová olyan sietve, kis patak? – Megyek a nagyapámhoz, a tengerhez, hogy szomjan ne haljon – válaszolta Mitugrálsz nagy vígan. – Siess akkor – mondta a fűzfa –, a gyökerem végénél van egy folyó, az elvisz a hátán egy nagy folyamig, annak mondd meg, hogy én küldtelek. Vígan szaladt a kis Mitugrálsz, aki örömében tán a nevét is elfelejtette már. Felült a folyó hátára, s jókedvében kicsipkézte a hullámokat. Hej, de tetszettek neki a csónakok, tutajok, bárkák meg a kunyhók, házak a parton! Így ért a folyamig. Az már messziről rákiáltott: – Héhó! Tán lassabban is ráérsz! – Nem lehet – felelte Mitugrálsz bátran –, nagyapám, a tenger… De erre elnevette magát a folyam. – Amilyen kicsi vagy, olyan nagyot hazudsz! – mondta fölényesen. Meg is szeppent egy kicsit Mitugrálsz. „Csak nem lesz most valami baj – gondolta –, amikor eddig minden olyan szépen ment?!” Jobbnak látta könyörgésre fogni a dolgot: – Ó, te dicső és nagy folyam! A ködkucsmájú hegy alján élő fűzfa küldött engem hozzád… hogy is mertem volna én a magam kicsiségében ilyen merész útra vállalkozni! A fűzfa nevének hallatára a nagy folyam eltűnődött: – Egész nyáron róla meséltek nekem a madarak! Nem is lehet annál szebb fa a világon! No! Ülj a hátamra – folytatta barátságos hangon –, elviszlek, ahová akarod! Így jutott el a kis Mitugrálsz forrás a tengerhez. Nem is feledkezett meg soha a csókáról, s madárral, fel hővel, szálló falevéllel minden évben üzenetet küldött neki. TOVÁBB>>