Tóth Krisztina író, költő férjével közösen közel két évvel ezelőtt fogadott örökbe egy másfél éves kislányt. Ez az első interjú, ahol az örökbefogadásról mesél. Nagy puttonnyal érkező kisgyerek, durva kezdeti krízisek, kamasz testvér, az anyasággal és az örökbefogadással kapcsolatos sztereotípiák kerülnek szóba a beszélgetésben. Ön eddig sosem vállalta fel nyilvánosan az örökbefogadást. Mit jelentsen az, hogy felvállalni? Nem titok, de ez az én magánszférám. Ha íróként vagyok jelen, akkor nem a magánéletemről, a férjemről, a gyerekeimről beszélek, ha viszont ez a téma, akkor természetesen elmondom. Nem is szeretem azt a kifejezést, hogy valaki „coming outol”, az ismert emberek nem az örökbefogadásról nem beszélnek, hanem általában véve a magánéletüket védik, és így a gyerekeikről sem beszélnek. Manapság, amikor a bulvárlapokban másról sincs szó, ez valamelyest érthető is. Honnan jött az örökbefogadás gondolata? Anyukám is örökbefogadott gyerek, úgyhogy nekem ez természetes. Én mindig azt gondoltam, hogy valamikor fogok gyereket örökbe fogadni, de a fiam apjától nagyon hamar elváltam, egyedül éltem, nem úgy alakult az életem. Mikor újra férjhez mentem, megint felmerült a gondolat, hogy jó lenne. Mivel az én sorsom innen eredeztethető, szeretném ezt visszacsatolni a saját életembe. Tartozom ennyivel a sorsnak. Vér szerinti gyereket nem is akartak? Én már nem igazán. Jócskán negyven felett voltam, amikor újra férjhez mentem. És a férje? Ő eredetileg jobban vágyott volna gyerekre, neki nem volt még. Én éppen egy komoly betegségen estem túl, egyszer mégis végigkérdeztük az orvosokat, és azt mondták, hogy egy végigfekvéses terhesség szóba jöhet. Akkor kezdett kamaszodni a fiam, és mondtam, hogy ez teljesen ki van zárva, egyetlen porcikám se kívánta ezt a kalandot. A férjemen meg láttam, hogy nagyon vágyik rá, többször beszélgettünk erről. Próbáltam eloszlatni a rossz érzéseit. Mik voltak ezek? Az egyik aggodalma az volt, hogy az ő családjában mindenki kiváló intellektuális képességekkel rendelkezik. Azon tűnődött, mennyire kiszámíthatatlan ez egy ismeretlen kisgyerek esetében. Én erre azt feleltem, hogy minden, a világba érkező kisgyerek ismeretlen, hogy egy vér szerinti gyerek is teljes titok, hogy titok volt a saját fiam is: valójában semmit nem tudunk arról, ki mit hoz magával. Szerintem nincs akkora jelentősége a géneknek, mint azt hinni szoktuk. És hát az ember mit tud, őszintén, a férje családjáról, sőt, akár a saját tágabb családjáról? Mit tud a felmenőiről? Az anyukám például mindig is jobban kötődött az örökbefogadó szüleihez, mint a vér szerinti szüleihez: hajlamosak vagyunk eltúlozni az öröklés jelentőségét. Másoknak is az volt a fő kérdése: nem félünk-e, hogy gyengébbek lesznek a gyerek intellektuális képességei. Nekem ebben a tekintetben nincsenek elvárásaim, mert úgy gondolom, nagyon sokféleképpen lehet teljes és boldog életet élni. A tágabb családomban is sokféle foglalkozás van jelen, csak azt tartom szem előtt, hogy az ember örömét lelje abban, amit csinál. Én minden tevékenységben meg tudom látni a profizmust. Elismeréssel tölt el, ha valaki ügyesen kereskedik, jól vág hajat, nagyot tud ugrani. Nagyon sokféle tehetség létezik, és a vér szerinti gyereknél sem tudhatom előre, miben lesz ügyes, és mi az, amiben esetleg támogatni kell. Egyébként Lili nagyon okos! Milyen gyereket kértek? Egy és három év közöttit, mert előre számoltunk, hogy mire sorra kerülünk, én már túl leszek a negyvenöt éven, a korom miatt nem is kaphatunk fiatalabbat. Én inkább kisfiúra gondoltam, a férjem meg a fiam egy kislányra tudott volna inkább ráhangolódni, de végül úgy döntöttünk, mindegy a baba neme. Végül másfél év várakozás után értesítettek, hogy megismerkedhetünk Lilikével, aki másfél múlt, amikor hozzánk került. A felkészítő tanfolyam sokat segített, olyan nehézségeket jeleztek előre, amire a fiamnál nem volt példa. Mondták, hogy lesznek próbatételek, de erre nem számítottunk. Milyen nehézségeik voltak? Nekünk az első fél év így utólag visszatekintve is pokoli nehéz volt. Azaz, az első két hétben nem voltak komolyabb konfliktusok, aztán mintha megértette volna Lili, hogy nálunk marad. Bár voltak fogai, nem rágott, mindent megevett, és sokszor úgy teletömte magát, hogy aztán mindent kihányt. A nevelőcsaládnál ilyen probléma nem volt, ezért rá kellett jönnünk, hogy ez az új helyzet válthatta ezt ki, de a megoldást nem tudtuk. Ijesztő volt, ahogy minden ehetőnek látszó dolgot behabzsolt. Volt, hogy kismotorral elmentünk egy kuka mellett, és egy nejlonzacskóból kiesett tampont kapott fel, máskor szigetelődarabot, azt is rögtön megpróbálta megenni… Nem tudtam olyan gyorsan vetődni, ha meglátott egy fél eldobott hamburgert, hogy megelőzzem. Egyszer megitta a fiam Tini Tonikját, pedig mindent gondosan elpakoltunk, elzártunk. Volt, hogy lerántott egy üvegtálat, és a szilánkokat elkezdte a szájába tömni. Szerencsére volt egy provokatív arckifejezése, amit felismertem és belekotortam a szájába. Többször meg kellett hánytatni, mert mindenfélét megivott. Folyamatos interakciót akart bármi áron, akár úgy is, hogy felbosszant, de egyfolytában foglalkozzunk vele. És ha ez nem ment, akkor nem volt átmenet, nem volt jelzés, rögtön földhöz vágott valamit, kiöntötte a konyhában az olajat, a mézet. De a legkellemetlenebb az volt, hogy fél évig szétkente a kakit a falon, összepisilte az ágyat, a szőnyeget. És közben tudtuk, hogy ő nem ilyen, hiszen látogattuk őt, és a családnál, ahol biztonságban érezte magát, semmi ilyesmit nem művelt! Nálunk néha teljesen oldott és nyugodt volt, néha meg egy másik üzemmódba kapcsolt, és hirtelen nagy távolságba került tőlünk: ült a kiságyban, és nem nézett ránk. Iszonyú nehéz lehetett neki, hiszen beszélni még nem tudott. Ott ült két idegen emberrel, akik hiába szeretgették őt, ő nyilván csak annyit értett az egészből, hogy kiszakították abból a megszokott, bélelt és otthonos környezetből, ahol addig élt. Kértek segítséget? Leveleztem más szülőkkel, sokat segített az Örökbe.hu is, láttam, hogy nem vagyok egyedül az ilyen problémákkal. Több pszichológussal is beszéltünk. Azt mondták, a nyugodt figyelmeztetés segít. Ő mennyire lenne nyugodt, ha naponta többedszer azt látná a gyerekszobában, hogy embermagasságig kakis a fal? Már szinte jött le a vakolat a sok mosástól, kétségbeejtő helyzet volt. Nagyon fáradtak voltunk, és úgy éreztük, nem tudjuk kezelni a dühkitöréseit, mert nincsenek eszközeink. Milyen okos gyerek, átlátta, hogy ezzel okozza a legnagyobb bosszúságot… Igen, ez is benne van. Végigpróbált mindent, amivel a szülőkre lehet hatni, de ennél maradt legkitartóbban. Lilike nagyon jó környezetből jött, nagyon szerették őt a nevelőszülei, és ő is erősen kötődött hozzájuk. Mondták, hogy a szeretetteljes légkör meg az elfogadás majd segít. Mi pontosan tudtuk, hogy ennek a kisgyereknek nagy puttonya van és ezen a módon tudja kifejezni, de gyakorlati tanácsokra lett volna szükség, nem pedig arra, hogy közösen elemezzük a kialakult helyzetet. Végül a férjem ötlete segített, hogy vegyen legginget a kislány elalváshoz, és varrjunk rá kantárt: akkor egy hét alatt leszokott, azt nem tudta leszedni. Mikor megkapta a kantárt, az agresszió nem tört más utat magának? De, mindent kidobált az ágyból, szétdobált. Volt, hogy széttört egy műanyag asztalt apró darabokra, amire én nem lennék képes. Egyébként végül a sokadik pszichológus, Koller Éva (a blogon egy előadása olvasható) hasznos dolgokat mondott nekünk, és ő volt az első, aki nem azt kezdte magyarázni, hogy mi mit csinálunk rosszul. Mert a többiek mind ide lyukadtak ki. Az egyik pszichológus azt fejtegette, hogy ez a gyerek azt fejezi ki, hogy mi a lelkünk mélyén elutasítjuk őt, mert még nem barátkoztunk meg az örökbefogadás gondolatával. Őt többet nem hívtuk fel. Ha ez így is lenne, akkor is egy ilyen helyzetben levő szülőnek nem beleverni kell az orrát, hanem segíteni neki. De a teljes helyzet ismerete nélkül előadni egy ilyen sablonszöveget egy halálosan kimerült embernek nagyon durva. Nem inogtak meg, nem merült fel, hogy visszaviszik a gyereket? Ááá, nem. Ebben pillanatig nem volt kétségünk. Akkor már a mi gyerekünk volt. Mi nem azt éltük meg, hogy na, ez egy problémás gyerek, hanem azt, hogy ez a mi gyerekünk, és most épp elég nagy problémái vannak. Ez szerintem különbség, mert nem a gyereket minősíti, hanem azt a konkrét, kialakult helyzetet, amiben voltunk. Eszembe se jutott, hogy rosszul döntöttünk, hiszen a fiamnak is voltak mindenféle gondjai gyerekként, és nem merült fel, hogy jó, akkor vigyük vissza a kórházba. Mi gyakorlati segítséget szerettünk volna kapni, mert szülőként nem tudtunk kezelni néhány helyzetet. Mi volt Lili előtörténete? Egy fiatal, hajléktalan anya szülte, és rögtön lemondott róla. Másfél hónaposan egy nevelőszülőhöz került, de onnan elvitték hét hónaposan, mert feltehetően nem gondozta elég jól. Akkor került a második nevelőszülőhöz, rossz állapotban. Fantasztikus család volt ez a második, öt gyerekkel, és csodálatos, szeretetteljes légkörrel. A nevelőanyukája hordta Lilit Dévény Anna-tornára, és szépen helyrejöttek a vállízületi problémái, de ennek ellenére későn kezdett mozogni. Később állt fel, de behozta minden lemaradását. Nagyon hálásak vagyunk ennek a második nevelőanyának, neki köszönhettük, hogy Lilike ennyit fejlődött, rengeteg munkát végzett vele! Hol töltötte az első másfél hónapot? Kórházban, mert hat és fél hónapra született és nehezen stabilizálódott. Úgy érzi, hogy Önökre erőltették a gyereket? Nem, egyáltalán nem! Sőt, még az ismerkedés alatt is többször hangsúlyozták, hogy mindent mérlegeljünk és hozzunk megfontolt döntést. Először nyáron kaptunk egy telefont, hogy van ez a kislány az országos listán, aztán szóltak, hogy mégse mellettünk döntöttek. Október végén aztán újra szóltak, hogy ugyanazt a kisbabát mégis megkaphatnánk mi. Egy egyedülálló nő előttünk két és fél hónapig látogatta és ismerkedett vele, de végül nem sikerült a barátkozás. Ő, ahogy utólag hallottuk, nem haladt a saját, elképzelt tempója szerint, és egyre türelmetlenebbül próbálkozott. Végül azt mondta, hogy nem kéri a babát, és az egész örökbefogadásról letett. Bennünk persze felmerült, hogy mi lehetett az, ami miatt egy ismeretlen ember ennyi idő után visszalépett, de amikor meglátogattuk és megláttuk Lilit, rájöttünk, hogy nincs itt semmi baj, tündéri lény. És most már érti, mi lehetett akkor az előző kudarc oka? Valószínű, hogy az örökbefogadó szülő nagyon határozott tempót diktált, a saját ritmusát, és a Lilinek is volt, van is egy nagyon erős saját ritmusa: nem tudtak egymásra hangolódni. Ahogy elmondja, Lili nagyon erős egyéniség. Az! Ez fogott meg benne rögtön. Én nagyon erősen éreztem a fiamnál is, amikor kicsi volt, hogy ott egy pici ember, de a személyiség sűrű magja és kisugárzása jelen van. Ezt az erős jelenlétet megéreztem Liliben is. Hogy ő valaki. Apró, törékeny testbe zárt hatalmas akaratú, erős személyiség. És egyúttal ismerős és otthonos volt a lénye, az érintése, az illata. Nem éreztem idegennek egyáltalán. Nekem akkor egy sötét hajú, barna szemű, kreol bőrű fiam volt, akire Lilike nagyon emlékeztetett. Rápillantottam, és azt éreztem, ő is az enyém, hozzánk tartozik, rokon velünk, nem is kell vele megbarátkoznom, mert mintha mindig is ismertem volna. Egyébként élt egy szőke, kék szemű kislány is a nevelőszülőnél, akivel Lilike szinte ikerként nevelkedett, és a férjemmel mindketten bevallottuk egymásnak, hogy igazából örülünk, hogy nem őt kaptuk. Biztos megszerettük volna őt is, nem kérdés, de ez a fizikai hasonlóság sokat segített. Aztán hazaérve naponta tologattam a babakocsiban a kis Lilikét, és a környékbeli, ismerős anyukák, akik a fiamat annak idején mind látták, sorra megállapították, hogy ez a kislány tisztára olyan, mint a bátyja! Mintha Lilinek az lett volna a sorsa, hogy ebbe a családba kerüljön. Nyilván nem értette a kislány, miért került megint máshova. Az ismerkedésnél azt tanácsolták, hogy ha lezajlott a barátkozás, akkor vigyük haza, és nekünk ezzel nincs több teendőnk. Hazahoztuk a gyereket és nem nagyon beszéltünk a nevelőszülőkről. Végül Koller Éva javasolta, hogy elevenítsük fel a gyereknek minél többször a helyet, ahol korábban lakott, és teremtsük meg a folytonosságot, mesélgessünk neki, hogy ne érezze azt, elveszett a múltja. Vannak fényképek? Igen. Az első hét hónapjáról nincsenek, de a második nevelőszülő élettörténeti naplót vezetett, adott rengeteg fényképet, feljegyzéseket készített a hétköznapokról. Koller Éva mondta, hogy nézegessük többet ezeket a fotókat! Érdekes volt, Lili anyának hívta a nevelőanyát is, rámutatott a fotóra: Anya! Aztán rám: Anya! Látszott, hogy ezt valahogy még nem tudja összerakni. Mennyi ideig tartott a barátkozás? Három hétig, de volt közte megszakítás, mert a család is dolgozott és mi sem tudtunk folyamatosan vidéken maradni. Az első héten látogattuk, aztán két hétig minden nap ott voltunk. A nevelőszülő nagyon együttműködő és kedves volt, Lilike pedig pont úgy viselkedett, ahogy egy erősen kötődő gyereknek kell: bebújt a lába mögé, mikor először mentünk. Ezt jó jelnek tekintettem. Nagyon apránként haladtunk, komoly eredmény volt, mikor be tudtunk menni a szobájába vele, és nem szaladt a nevelőanya után. Lassan átengedte nekünk az etetést, pelenkázást, végül az esti és déli fektetést is, aztán a második héten már átvittük magunkhoz Lilust, és csak esténként mentünk haza. A nagyfia is részt vett az ismerkedésben? Igen, és kulcsszerepe volt. Neki azóta is komoly szerepe van a konfliktusok megoldásában. A legelejétől azonnal egymásra hangolódtak, rögtön komoly szeretetkapcsolat alakult ki köztük, ami nálunk csak sokkal fokozatosabban, apránként épült ki. Marcinak, mint kamasznak is jót tett, hogy gondoskodhatott egy kicsiről, Lili pedig rajongással szereti a bátyját. Marci azóta is pelenkázza, eteti Lilit, amit nem várunk el. És ha hullafáradtak voltunk, mert Lili összetört valamit és fel kellett takarítani, akkor magától kivitte sétálni. Ő tudja legjobban kezelni Lili dührohamait, mi nem tudjuk kizökkenteni, ő igen. Mennyi a korkülönbség a két gyerek között? Tizennégy év. Említette, hogy a férjének voltak aggályai. A más génállományon kívül még ott vannak a traumák is, Lili esetében egészen sok… Ez nem bizonytalanította el a férjét? A legelső elbizonytalanodás akkor jött, amikor megkaptuk Lili papírját, és kiderült, hogy hat és fél hónapra született, ezerféle problémával. Én mondtam a férjemnek, hogy én is hat és fél hónapra születtem, egy kiló harmincöt dekával, és nekem is sok problémám volt, adjunk már ennek a gyereknek egy esélyt. Azt gondoltam, Lili nagyon akar élni, és talán nem véletlen, hogy hozzánk került. Aztán kiderült, hogy ugyanazon az intenzív osztályon ápolták, ahol tizennégy évvel korábban a fiamat, mert neki is problémás volt a születése. Ugyanaz a kezelőorvosuk, Dr. Nobilis András, aki azóta sajnos meghalt. (Hálás vagyok neki utólag mindkét gyerekem miatt, és gondolom, sok ezren mások is rajtam kívül.) Ez megint jel volt. És akkor azt gondoltam, hogy mi leszünk azok, akik segítenek Lilusnak. A koraszülésből visszamaradt valami? A védőnő szerint nagyon szépen behozta a lemaradásokat, és mi is úgy látjuk, most tökéletesen szinkronban van a korával. Most három és fél éves. Ma triciklivel ment a bölcsibe, teljesen jól tudja tekerni. A Lili nevet Önök adták? Nem, ez volt a neve, a tanfolyamon azt mondták, hogy ne változtassunk. Mikor érezték azt, hogy Lili már elfogadja Önöket? Közel egy év volt, mire teljes természetes egységben tudtunk működni. Mire azt éreztem, hogy kötődik hozzánk és nem billen ki a legkisebb bizonytalanságra, és nem jönnek elő a korábbi rossz tapasztalatai. Koller Éva azt is mondta, ne szeressem ennyire a lányomat, néha maradjak kívülálló, mert különben jobban beleránt a saját érzelmi játszmáiba. Ha nem hagyom magam belevonni, akkor rövidebb ideig tart a dühroham, és ez bejött. Tőle nagyon hasznos tanácsokat kaptunk, és akkor kezdett minden végképp rendeződni. Akkor Lili is elkezdte otthon játszani, hogy ő megszületik. Bemászott az asztal alá, sorba rakta a székeket és átment a székek alatt, aztán felbukkant: megszülettem! Ilyenkor mindig nagyon megörültünk neki és megölelgettük. Nekem közben énekelni kellett, a férjemnek is ott kellett ülnie és várni, hogy ő megszülessen, és ha nem volt elégedett azzal, amit énekeltem, akkor kimászott és rám szólt, hogy ne ezt! Ezt hetekig játszotta. Mostanában is játssza ezt a megszületős játékot, de ritkábban. A játék végén mindig fel kell venni, és ringatni, mint egy pici babát. Már bő egy éve nálunk volt, mikor visszamentünk látogatóba a nevelőcsaládhoz. Nagyon jó élmény volt. Felismerte a nevelőanyát? Őt nem, de a hely topográfiáját igen. Amikor pisilnie kellett, azonnal a vécé felé indult. Sokkal oldottabb volt a hangulat, mint a barátkozás alatt, ami meg volt terhelve azzal, hogy mi Lilit el fogjuk vinni és ez nekik – természetesen –  fáj. Mire odamentünk, bennem is nagy belső biztonságérzés volt és ez talán Lilire is átsugárzott. Amíg ugyanis attól féltem, hogy a gyerek majd hazaérkezik, és leválik rólunk, addig nem volt rá érett a helyzet. Azóta beszélnek telefonon is Lilivel, és azt látom, hogy megnyugtatja. Helyre került valami a gyerekben? Igen. Az étkezése rendbe jött? Igen. Nagyon nagy eredménynek tekintettük, mikor csaknem egy év után azt mondta valamire, hogy köszönöm, nem kérem. Mert előtte azt is megette, ami nem ízlett neki, vagy legalább tartogatta a szájában. Mindent megkóstolt, a nyers krumplit, héjastul a hagymát, aztán kiköpte, vagy lenyelte és kihányta. Mikor megérkezett hozzánk, körbenézett a lakásban, meglátta a hűtőt, átölelte, és azt mondta, hogy „hami”. Hozzátartozott a komfortérzetéhez az állandó majszolás, úgy járkált, hogy valami falatka a kezében volt. Ha nem adtam, őrült bömbölések voltak, nem lehetett elterelni a figyelmét. Hiába tűnt úgy, hogy már kötődik hozzánk, az első pár hónapban, ha kimozdultunk, azonnal észleltük, hogy tökéletesen promiszkuis. Ha valaki evett egy étteremben, ő lecövekelt, odabújt az idegenekhez, akik ettek, nem törődött többet velünk. Máig nagyon érdekli minden, ami az étellel kapcsolatos, örömmel segít nekem főzni. Ha rajzolok neki, úgy kell lerajzolnom a családtagokat, hogy mindenki mindkét kezében legyen csoki. Biciklizni is úgy indulunk el, hogy mindkét kezében ennivaló van. Erről volt beszélgetés a blogon, sok örökbefogadott gyereknek sajátos a viszonya az evéssel… Egyszer a villamoson a karomban tartottam, meglátott egy férfi kezében egy péksüteményes zacskót, arcon vágta a pasast, és kitépte a kezéből a zacskót. Egy gyerekkoncerten meglátott egy anyukát két kisgyerekkel, akik kiflit rágcsáltak. A következő másodpercben Lili átrohant a zenészek előtt a színpadon, pofán verte a két gyereket és a kiflivégekkel kifelé menekült a sorok között. Mire utolértük, már zsákmányolt egy cumisüveget is. Nem győztünk elnézést kérni, a szegény kiflivéges anyuka sokkot kapott. Szerencsére az az „ütök, elveszem azonnal” viselkedése sokat csillapodott. A férjemnek nem volt tapasztalata kisgyerekkel és mindenről azt gondolta, hogy ez még belefér az önérvényesítésbe. Én meg azt gondoltam, hogy ez nem fér bele. Visznek magukkal ennivalót? Igen, ha hosszabb időre kimozdulunk, mindig tartok magamnál egy dobozt, az a „krízishami”, amit megkap, ha egy másik gyerek eszik a környezetünkben, vagy utazásnál. Most jutottunk el oda, hogy nem kezd el sikítva tiltakozni és ordítani, amíg kiveszem a kezéből a Túró Rudit, hogy kibontsam. De azért a papírt még mindig úgy kell lehámozni, hogy az ennivaló ne tűnjön el a látóteréből. Egyszer beteg volt, és a gyógyszert mindig azzal adtuk be neki, hogy „ettől meggyógyulsz”. Egy reggel azzal ébresztett: „Már meggyógyultam”. Kiderült, hogy az összes antibiotikumot és gyógyszert bevette, a kissámlit odatolta a hűtőhöz, kinyitotta a legfelső rekeszt, kivette az összes gyógyszert és megitta. Azonnal meghánytattuk, mentőt hívtuk és kórházba vittük. A balhék ma is az evés körül törnek ki. Valamelyik nap nem volt otthon banán, hiába ajánlottunk helyette Túró Rudit, almát, gyümölcsjoghurtot, Lili egy órán át egyre hangosabban ordított, hogy „kéjek banánt”. A Tescóban egyszer fél órát ordított, mert nem vettem meg egy 40-es női lakkcipőt. Próbálnak szigorúak lenni, vagy engednek? Ebben nincs egyetértés. A férjem el van olvadva, semmilyen korlátot nem támasztana, ő az első könnycseppnél úgy érzi, hogy semmiben nem szenvedhet hiányt a kislány. Ő ötvenöt éves, tehát inkább egy lágyszívű nagypapa már. Én viszont egyedül neveltem fel a fiamat, és megtanultam, hogy kell a korlát. Azt látom, hogy ezt a fajta szétesettséget, bizonytalanságot, ami a lányom múltjából fakad, jól kezeli, ha nagyon határozottak és állandóak a szabályok. Ha viszont az esti lefekvési rituálé elhúzódik, és már tizedszer visszük vissza a kiságyba, akkor a férjem következetes, és én nem tudom elviselni, ha nem harmonikus az esti elválás. Mese, mese, ének, aztán pisilni kell, éhes vagyok, szomjas vagyok, hol a cumim, kérek banánt, kérek csokit, kérek főtt tojást… Ilyenkor ő szokta kimondani, hogy elég, le kell feküdni. Nálunk folyamatos kérdés, hogy mennyire legyünk engedékenyek, mennyire legyünk tekintettel rá, hogy „szegény gyerek, annyi minden van a csomagjában”. Ettől az ember hajlamos másképp viselkedni, ami szerintem nem jó. Én nem gondolom, hogy Lilivel másképp kéne viselkednem, mint a fiammal viselkedtem. A pszichológus azt mondta, hogy Lili traumája mindig ott lesz, és bizonyos külső események hatására felszínre tör, az a kérdés, hogy tudja ezt uralni. De annyira sokféle és jó képességei vannak és nagyon erős gyerek! Ezt a hihetetlen energiát és akaratot szeretnénk szülőként olyan irányba terelni, hogy abban kitejesedhessen, és abban örömét lelhesse. Az örökbefogadásról beszélnek Lilivel? Szoktunk, elég sokat. Ha ő kérdez, vagy szóba hozza.  Elmondjuk, hogy ő egy másik néni hasából bújt ki, hogy aztán Zita-anyáéknál volt, amíg mi rá nem találtunk, és haza nem ért. És hogy milyen jó, hogy megtaláltuk egymást. Mostanában foglalkoztatja a kisbaba-téma. Nagyon szereti az Égből pottyant boldogság című mesét, amit egy szomszédunk hozott nekünk dedikálva, ajándékba. Neki is örökbefogadott kisfia van, és Vilmossal nagyon szeretik ezt a mesét olvasni. A cigány származással foglalkoznak? Nem, ezzel külön nem. Szerintem ebben a korban még korai és felesleges, különben meg engem ez nem is érdekel. Nálunk mindenki sötét bőrű, a fiam is. Én is sötét bőrű gyerek voltam és kaptam is a megjegyzéseket. Ráadásul akkor még nem volt olyan mese, amelyben ne aranyszőke lett volna a hercegnő! Nehéz volt feldolgozni, hogy aki szép, az mindig hófehér bőrű. Ma jobb már a helyzet, vannak fekete mesehősnők is, ott van például Pocahontas. Ebben az országban mindig is volt a rasszizmus, mostanában durvul is a helyzet, de abban bízom, hogy mire Lili felnő, elég erős lesz ahhoz, hogy meg tudjon küzdeni az ostoba, primitív megjegyzésekkel. Sokat utazunk, látni fogja, hogy a világ nyitott és tágas. Miben más 45 évesen anyának lenni, mint 30 évesen? A fiamat egy rossz házasságba szültem, nekem igazából felszabadulás volt a válás, mert utána már csak magamat kellett eltartanom és a gyereket, nem pedig mindhármunkat. Tíz évig egyedül neveltem a fiamat, nappal üveges műhelyben dolgoztam, éjjel többnyire fordítottam, és emellett végig írtam. Na, ma már ezt nem bírnám. Fizikailag sokkal fáradékonyabb vagyok. De az óriási különbség, hogy most egy olyan párkapcsolatban élek, ahol a férjem nem is fele, de annál is nagyobb részt vállal a háztartásból és a gyerek ellátásából. Soha nem kérdés, hogy meg tudjuk-e oldani a feladatok megosztását, hogy el tudok-e menni felolvasni, ha kell. Az anyukája mit szólt az örökbefogadáshoz? Teljesen természetesnek tekintette. Őt elhanyagolták, egy ideig intézetben volt, aztán örökbefogadó szülőkhöz került. A vér szerinti szüleit én is ismerem, gondozta őket öregkorukban, nekem is volt kapcsolatom a nagyszüleimmel. Az Akvárium című regényében szerepel az örökbefogadás motívuma, hasonló elemekkel. Ez az anyukája története? Egy fikció soha nem az életből vett történet, elejét akarnám venni minden referenciális olvasatnak. A regény megírása rákészülés volt az örökbefogadásra? Tíz éve készültem erre a témára, és úgy gondoltam, a bennem megírásra érett történetet elrendezem, megírom a várakozás ideje alatt. A könyvben elég szerencsétlen kisemberek szerepelnek, az örökbefogadás sem igazán boldog… Senki sem lesz az örökbefogadástól vagy a gyerekvállalástól boldog, aki egyébként nem az, a gyerek nem megoldás problémás élethelyzetekre! Egy működő családba, vagy ha egyedülállóként fogad valaki örökbe, egy működő életbe lehet és érdemes gyereket örökbe fogadni, de helyrehozni egy pici érkezése semmit sem fog. Sőt: még az egyébként működő struktúrákat is megterheli, megviseli. A könyvben az örökbefogadás nem sorsfordító dolog, a szereplőim élik az életüket, és a sorsuknak része ez is. Akkoriban ez természetes volt, tele voltak az árvaházak háborús árvákkal, és aki tudott, hazavitt egy gyereket, vagy az életben maradt családtagok nevelték fel a kicsiket. Szerintem az egész örökbefogadás nem akkora ügy. A környezetemben kétféle tipikus reakció van. Az egyik: „hű, de fantasztikusak vagytok, mekkora áldozatot hoztok!” Ezt én nem érzékelem. Minden gyerekkel van munka, de én áldozatot nem akarok vállalni. Emlékszem, a terhességem alatt a régi lakhelyünkön dolgozó védőnő azt mondogatta: „anyuka, ugye tisztában van vele, ha megszületik ez a gyerek, itt nem lesz írogatás?” Az anyaképünk része, hogy az anyaság lemondás, áldozatvállalás. Én a francia kultúrában vagyok ismerős, és ott nem ez az anyakép, hogy a nő boldogtalanul elhízik otthon, és sorra mond le mindenről, ami valaha fontos volt neki. Természetesen voltak nehézségek, amiket igyekeztünk megoldani, de minden gyerekemnél azt éreztem, hogy én attól vagyok az, ami vagyok, hogy ők itt vannak. E mögött ott van az egész magyar közvélekedés is, ami a gyereknevelést kizárólag az anya dolgának tekinti… Ettől persze, hogy kipurcan az anya. Meg az is, hogy az a jó anya, aki lemond dolgokról. Áldozatot hoz. Ugyanerre a sémára jár, hogy csak az a jól végzett munka, ami vérrel és verejtékkel történik. Szerintem a legnagyobb áldozat az, ha az ember nem a saját életét éli, ha külső sémákhoz kell igazodnom, ha megmondják milyen az ideális anya és úgy kell viselkednem… Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem. Író-olvasó találkozókon gyakran megkérdezik: most kivel vannak a gyerekeim? Bosszant az előfeltevés, hogy ha éppen nem vagyok a gyerekeimmel, akkor rossz anya vagyok. Akkor lennék rossz anya, ha feladnám értük az írást. Én sokkal erősebben élem meg a személyiségemet anyaként, és íróként is egy csomó új tapasztalatra teszek szert, a gyerekem is profitál ebből. Közben a női lapok tele vannak „anyaság vagy karrier”típusú cikkekkel, mintha egyik kizárná a másikat. A férfiíróktól sosem kérdezik meg egy rádió- vagy tévéinterjúban, hogy ki vigyáz éppen a gyerekükre. A másik tipikus reakció: ti nem vagytok normálisak! Meg vagytok ti őrülve, pont akkora Marci, hogy tudtok már ide-oda menni, elment a ti eszetek, most tudnál te nekikezdeni igazán írni. Volt, aki azt mondta: ti aztán jól megoldottátok az életközepi válságot. Fel sem merül bennük, hogy a gyerek nem valaminek a megoldására eszköz, hogy nem azért lett, hogy problémákra hozzon gyógyírt! Nekem azok a reakciók voltak a legkedvesebbek, akik ezt teljes természetességgel vették. Ha valaki szül egy gyereket, és tologatja a babakocsit, akkor nem kezdi mindenki kérdezgetni, hogy miért szült. Akkor egy örökbefogadott gyereknél ez miért merül fel? Arra vágyom, hogy ne kelljen ezt minden alkalommal megtárgyalni. Posted on 2015. május 28. by Örökbe