A különleges képességekkel megáldott juhászfiú és daruvá változó kedvesének története A daru halála című japán mese feldolgozása, amely nálunk Patrick Ness regényváltozata által lehet ismert (A daruasszony, Európa, 2014). Habár Szabó T. Anna jellegzetes magyar környezetbe helyezte át a történetet, a könyv mégis a számunkra misztikusnak tetsző keleti kultúrát idézi meg, már külső megjelenésében is.
Rofusz Kinga képei nem csak kiegészítik, hanem szerves részét képezik a szövegnek, megteremtve egy jellegzetes távol-keleti légkört, és tovább gondolva néhány a szövegben elrejtett értelmezési lehetőséget. A keleties stílus meglepő módon a mese szövegében is végig érzékelhető, a magyar népmeséket felelevenítő tájelemek és szimbólumok jelenléte mellett is.
Ha elvonatkoztatunk a szerző személyétől, ehhez a hangnemhez társíthatjuk a prózai formájú mese erős líraiságát. A sodró lendületű, szinte „lebegő” mondatokból építkező szöveg költői képekben is igen gazdag, nyelvezete ugyanakkor egyáltalán nem bonyolult, könnyen érthető és követhető, rendkívül olvasmányos.
A Senki madara kifejezésmódjában sok tekintetben eltér a hagyományos meséktől. A szövegben a dialógus, vagy egyáltalán a beszéd mint kommunikációs forma másodlagos szerepbe kerül olyan kifejezési formák mellett, mint a tánc, a dallam és az érintés.
„Nem volt elég szava, hogy a kérdéseire válaszoljon. Régen, egészen kicsi korában, még azt hitte, hogy a dallam és az érintés elég, hiszen az édesanyja is csak így felelt az ő szólongatására: dúdolással, zümmögéssel, ringatással és cirógatással.” (5-7.)
A két főhős kezdettől fogva rendhagyó módon kommunikál, a fiú dallamok segítségével veszi fel a kapcsolatot a külvilággal, míg a lány kezdetben tánccal, majd leginkább festményeivel tudja kifejezni magát. Kettejük kapcsolatában nincs is igazán szükség a beszédre, hiszen szavak nélkül is azonnal megértik egymást a zene és a tánc, később pedig érintések, ölelések által.
A szavak nélküli kommunikáció azért is hangsúlyos a mesében, mert a főszereplők kezdetben nem is érthetnék meg egymást, hiszen különböző nyelvet beszélnek, két különböző kultúrát képviselnek. Tátos, az árva juhászfiú, a magyar pusztán nevelkedik, személyében a jellegzetes magyar népi kultúra fejeződik ki, amelyet tovább erősítenek a környezetére jellemző népmesei tájelemek és tárgyi szimbólumok.
A természettel kialakított különleges kapcsolatában saját kezűleg faragott furulyája és hűséges kis pulikutyája játszik meghatározó szerepet. A kissé földhözragadt fiú szöges ellentéte a vándormadarakkal daru képében a messzi Keletről érkező gyönyörű és titokzatos japán lány, Tori. Az ő viselkedése, ruházata és szokásai egyértelműen a japán kultúrához köthetőek, melynek egyik legfontosabb jelképe éppen a daru. A japán mitológiában az 1000 évig élő daru a becsület és a béke szimbóluma, emellett pedig ez a fenséges madár, amely örök életre választ párt magának, a hűség jelképe is. Nem véletlen, hogy Tori éppen a hűséget is szimbolizáló daru képében érkezik meg szerelméhez, aki egy japán szokás szerint 1000 papírdarut hajtogat, hogy legnagyobb kívánsága végül teljesüljön.
Tátos kívánsága, nevezetesen hogy kedvesét örökre magához kösse, a kisregény egyik fontos mozzanata, de a mű egészét tekintve is elmondható, hogy a szöveget leginkább a vágyak, az érzelmek uralják. Kezdetben a leghangsúlyosabban jelenlévő érzelem a magány, melyet bizonyos értelemben önként választ a két főszereplő.
Tátost, aki ért az állatok nyelvén, és képes a holt lelkekkel is kapcsolatba lépni, különcsége miatt kitaszítja a társadalom. Visszavonultan, egyedül él a pusztában, és csak a természettel alakít ki valamiféle kapcsolatot.
„Emberrel alig beszélt, de mindig volt körülötte mozgás, élet.” (8.) Tori ellenben művészként éli meg a magányt, sőt igényli is azt, alkotás közben „senkivel” akar lenni. Ez az, ami Tátosból irigységet vált ki, hiszen egyrészt nehezen viseli, hogy a lánynak titkai lehetnek előtte, másrészt ő is el akarja sajátítani tudását. „Semmire nem vágyott jobban, mint utánozni, amit látott: ürességből hívni elő a teljességet.” (36.)
A lány alkotásban kiélt szenvedélye az, ami annyira élővé teszi a képeit, melyekhez ugyan kizárólag fekete színt használ, minden alkalommal egy vörös jellel látja el őket, akárcsak Rofusz Kinga a könyv illusztrációit.
Kérdéses, mit jelképezhet ez az egész könyvön végigfutó, a fekete-fehér képeken igen szembetűnő vörös szín. Elsőre talán a vért juttathatja eszünkbe, ám annak ellenére, hogy az elmúlás, elvesztés fájdalma beleivódik a történetbe, a japán eredetivel ellentétben a Senki madarának mégsem a halállal való szembenézés a legfontosabb üzenete.
A feketéből kiemelkedő élénkvörös itt sokkal inkább a vágy különböző megnyilvánulási formáit lehet hivatott jelképezni. Elsősorban természetesen a szerelemét, ami viszont Tátos részéről hamar birtoklási vágyba csap át.
„Tátos egy pillanatra még úgy maradt, a puha fehér testnek dőlve, arra gondolt, hogy most kellene átölelni, a földre szorítani, végleg megtartani magának. (…) Érezte a madár szívdobogását, vagy talán csak a saját gyors szívverését, a doboló, követelő vért, a birtoklás vágyának erejét: enyém, enyém, enyém.” (20.)
Ennek az érzelemnek a fiú olyannyira nem képes parancsolni, hogy Tori tiltása ellenére kilesi őt festés közben, ami végzetes hibának bizonyul. Merthogy Toriban éppen a szabadságvágy kerekedik felül a szerelemmel szemben. Ez értelmezhető egyfajta művészi szabadságként, de akár a női szabadság mindig aktuális kérdésére tett utalás is lehet. „Senkié vagyok” (47.), jelenti ki Tori, miközben a fiú kezét fogja, ám ezalatt a csillagokat kémleli. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy Toriban egy madár lelke lakozik, így nem képes bezárva, kalitkában élni.
„És akkor a madár felsóhajtott. Egyetlen hangos, szinte emberi sóhajtás szakadt ki belőle, mint aki a magasságtól, a szabad levegőégtől búcsúzik.” (20.)
Tori madár mivolta, pontosabban varázslatos átváltozása jellegzetes mesei fordulat, ám nem ez az egyetlen könnyen beazonosítható műfaji sajátosság a szövegben.
Mint már említettem, Szabó T. Anna jellegzetes népmesei motívumokkal is dolgozott, emellett a mű ciklikussága is a mesei műfajmeghatározást erősíti. Tori ősszel érkezik meg a pusztára, majd pontosan egy évvel később távozik a vándormadarakkal. Az évszakok váltakozása mindig fordulópontot jelent a szerelmesek számára, és a könyv egészében is teremt egyfajta rendszert. Nem is az a kérdés, hogy a Senki madara mesének tekinthető-e, sokkal inkább az, hogy valóban gyermekek számára készült-e. A szerző saját bevallása szerint nem sikerült maradéktalanul teljesítenie a kiadó felkérését, hiszen művével nem a legkisebbeket szólította meg. Regényét kiskamasz kortól idős korig ajánlja, a lényeg, mint mondja, hogy az olvasó elég érett legyen ahhoz, hogy a szerelmet átérezze.
A szerelem azonban korántsem az egyetlen hangsúlyos eleme a könyvnek, hiszen olyan fontos, mégis általában került témákat is érint, mint a magány, a halál, az elfogadás és mindenekelőtt az elengedés. Mindezt azonban olyan formában tárja elénk a szerző, amely által nem csak a felnőtt olvasók, de a fiatalabbak, a gyerekek is átélhetik ezeket az érzéseket.
A befejezés pedig meséhez illően boldog véget is rejthet magában, hiszen végül nyitva marad a kérdés, hogy Tátos áldozata vajon elnyeri-e jutalmát, és teljesül-e a kívánsága.
„Tudja: egyszer minden kívánság teljesül. Várja, csak várja a madarat, aki egyszer már visszatért hozzá.” (51.)
|