Mit tegyen a kutató, ha hirtelen felismeri, hogy a gonosz céljaira használják fel mindazt, aminek a létrehozására feltette életét? Mit tegyen a két kutató, amikor észreveszi, hogy a kísérletet immár nem ők irányítják, elvették tőlük az állatokat, és életük gyümölcsét mások használják - fegyverként? 

A regényben azonban nem ez a legsúlyosabb kérdés. A delfinekről ugyanis kiderül, hogy az ember egyenrangú társai tudnak lenni szellemük teljességében. Egyszerre lelki társak és intellektuális partnerek, akiknek komoly morális problémát jelent, amikor megtudják: pusztításra akarják felhasználni őket. Megértik a delfinek, hogy pusztán a gyilkolásra berendezkedő kormányhivatal eszközei lesznek ezentúl, mint valami élő atombomba. És nem kérnek belőle. De mit tehetnek?

Robert Merle a francia irodalom egyik legismertebb alakja, Goncourt-díjas író, háta mögött olyan művekkel, mint az 1968-as francia diákmegmozdulások témáját feldolgozó Üvegfal mögött, vagy a Mesterségem a halál. Ez utóbbi egy náci lágerorvos életét mondja el egyes szám első személyben, gyermekkorától kezdve azokig az évekig, amikor gyerekeken és felnőtteken végez kegyetlen emberkísérleteket.

Az állati elmék fő értéke, hogy kifejezetten izgalmasan, tiszta prózában megírt szöveg. Nincsenek benne kitérők, viszont a hetvenes években igen népszerű dokumentarista stílust emeli felső fokra, melynek mai utódai az X akták, vagy hasonszőrű filmtársai. A többféle szövegből összeforró regény tartalmaz kutatási feljegyzéseket és párbeszédes részeket is. A szöveg egységét a hagyományos franciás elegancia adja. A strandolvasmány szerepén azonban messze túlnő a regény, hiszen felveti a kérdést: szabad-e értelmes, tudatos lényeket eszközként használni?

Forrás: Új szó