Azt mondja az ember az ökörnek: - Ha sokallod, add nekem felét. Az ökör odaadta jó szívvel. Most már az embernek volt negyven esztendeje. Az ökör után bemegy a szamár, s kérdi az Úr tőle: - No, szamár, hány esztendőt adjak neked? - Annyit, Uram, mennyit az embernek, éppen harminc esztendőt. De amire kiment, már meg is bánta, hogy olyan sokat kért. Kérdi odakint az ember: - Hány esztendőt kértél, szamár? - Ó, ne is kérdezd! Nagy szamár voltam, harminc esztendőt kértem, meg is kaptam, pedig elég lenne nekem tizenöt esztendő is, elég bogáncsot ehetem azalatt. - Hiszen ha sokallod - mondotta az ember -, add nekem a másik tizenöt esztendőt. - Jó szívvel - mondotta a szamár. - Legyen a tiéd! Most már volt az embernek ötvenöt esztendeje. A szamár után a kutya ment be, az tizenkét esztendőt kért az Istentől, s abból is átadott nyolcat az embernek. Most már volt hatvanhárom esztendeje. A kutya után bement a majom. Az húszat kért, s abból odaadott az embernek tízet. Mikor az ember így szépen kiegyezkedett az állatokkal, visszament az Úristenhez, s jelentette az egyezséget. - Jól van - mondá az Úr -, ha megegyeztetek, legyen úgy. Hanem mi lett ebből az egyezségből? Az lett ebből az egyezségből, hogy az ember, amíg harmincéves, addig igazi ember módjára él. Harminctól negyvenig ökör módjára dolgozik, kínlódik, húzza a terhet. Negyventől ötvenötig egy kicsit nehezedik; lassan viszi, cepeli a terhet, mint a szamár. Ötvenöttől hatvanháromig otthon hagyogatják házőrzőnek, mint a kutyát. Hatvanháromtól beleesik a gyermekségbe, s játszanak vele, mint a majommal szokás.