Volt egyszer egy Zsófi nevű kislány. Nagyon szeretett hisztizni. Mindenre azt mondta: nem akarom, és még kiabált is hozzá. Ha anyu enni hívta, már visított is:  – Nem akarok enni. Hintázni akarok.  Ha anyu öltöztette, Zsófi ráncigálta közben a ruháját:  – Nem kell a piros szoknya, kéket akarok! Nem kell a sárga pulcsi, rózsaszínt akarok! A játszótérről sem akart hazajönni. Olyan hangosan sírt, hogy megijedtek a madarak az ágon: – Én még homokozni akarok! Nem megyek haza! – De Zsófikám, késő van, el kéne indulnunk. Ilyenkor Zsófi lefeküdt a földre és azt mondta: – Nem működnek a lábacskáim. Nem tudok hazamenni. Szegény anyu cipelhette őt hazáig. Egyik nap Zsófi éppen a reggelinél hisztizett: – Nem akarom meginni a kakaót, nem akarom megenni a kiflit! Ekkor a háta mögül nevetést hallott. – Hahaha, hihihi. – Ki nevet? – fordult hátra Zsófi, de nem látott senkit. Visszafordult az asztalhoz, de akkor megint meghallotta a vékony hangocskát: – Hihihi, hahaha, ne edd meg a reggelit! – Zsófi megint hátranézett: – Ki beszél itt? A vékony hangocska azt mondta: – Hát én. Itt ülök a szekrény tetején. Zsófi felnézett, és egy kis manót látott. Selyembugyogóban, sárga csengettyűs sapkában üldögélt, és lóbálta a lábát. – Ki vagy te? – csodálkozott Zsófi. – Én vagyok Hiszti manó. Minden hisztis gyerek a barátom. Zsófinak nem tetszett Hiszti manó, és az sem tetszett, hogy a manó kinevette őt. Visszafordult az asztalhoz, és kezébe vette a kiflijét. – Dobd le a földre! – súgta Hiszti manó. – Nem dobom! – mondta Zsófi. – Akkor öntsd ki a kakaódat a terítőre! – javasolta Hiszti manó. – Hagyjál békén! – szólt hátra Zsófi, és csak azért is megitta a kakaóját. Amikor indultak a játszótérre, Zsófi hisztizni kezdett: – Nem akarom felvenni a szandálomat! Gumicsizmát akarok! – De Zsófikám, meleg van kint – mondta a mamája. – Nem kell a szandál – visított Zsófi, de ekkor meghallotta Hiszti manó nevetését. Apu kabátzsebéből kukucskált ki, és integetett Zsófinak: – Jól csinálod, kis barátom! Ne hagyd, hogy anyukád rád adja a szandált! – Nem vagyok a barátod – mondta Zsófi. – Menj innen. – Hihihi, nekem minden hisztis gyerek a barátom – nevetett Hiszti manó. Zsófi megharagudott, és kezébe vette a szandált: – Ezt most felveszem. A játszótéren nagyot játszottak a gyerekek. Amikor indulni kellett hazafelé, Zsófi megint le akart feküdni a földre, hogy anyu cipelje őt haza. De akkor a fa ágán meglátta Hiszti manót. Alig várta, hogy Zsófi megint hisztizni kezdjen. Zsófi felállt a földről, és megfogta anyu kezét: – Ma működnek a lábacskáim. Én is tudok gyalogolni. Ahogy felnézett a fára, látta, hogy Hiszti manó nagyon mérges. Ebéd után Hiszti manó beült Zsófi szobájába: – Ne aludj, Zsófi! Gyere, hisztizz egy nagyot. De Zsófi magához ölelte a maciját, és álomba merült. Délután nem hisztizett játék közben, mert látta, hogy Hiszti manó ott ül a függöny rojtján. Amikor elérkezett a rendrakás ideje, Zsófi szépen pakolni kezdett. – Ebből elég volt! – toppantott mérgesen Hiszti manó. – Ne rakj rendet! Azt akarom, hogy hisztizz! – Nem hisztizek – mondta Zsófi. – És menj ki a szobámból!  – Hisztit akarok, hisztit akarok – toporzékolt Hiszti manó, és egészen vörös lett az arca a bömböléstől. Zsófi nevetett: – Milyen buta manó vagy te! Erre aztán olyan mérges lett Hiszti manó, hogy haragjában földhöz vágta a csengettyűs sapkáját. – Hahaha – nevetett Zsófi. – Ha látnád, milyen csúnya vagy, amikor hisztizel! Erre aztán Hiszti manó visított egyet, és úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. Zsófi még mindig nevetett: – Milyen hisztis ez a Hiszti manó. Biztos mindenki nevet rajta. Én nem akarok rá hasonlítani. És Zsófi soha többé nem hisztizett, mert nem szerette volna, hogy visszajöjjön Hiszti manó, és újra kinevesse őt. TOVÁBB A HŰTŐFÜRDŐHÖZ>