Irigylem ezt a művésznevet: Sziámi, amelyen ifjabb Müller Pétert ismerjük és szeretjük. Bennem is ketten laknak. Egyikük: pontos és rendes kispolgár, aki megbízható családapa, avatott szervező és rendrakó, elszánt teniszező és gitáros, íróasztalán a ceruzák tűre hegyezve, a tárgyak moccanthatatlanul a kijelölt helyükön várnak sorukra. Másikuk: az agyament prózaíró, aki mindig olyasmivel foglalkozik, amivel eladdig még soha.   Sziámiban választott védjegyén túlterjeszkedve legalább hárman vannak, 1. lázadó rocker, 2. reménytelennek látszó ügyek nagyvonalú kivitelezője, 3. színpadi és dalszerző. Újabban különbféle (sic!) jermekversekkel kísérletezik. Már az első kötetére is fölfigyeltem (kicsi, NAGY, közÉpső), noha a meseközönségnek való fiaim kilenc és fél évesek voltak, az óvodikos korosztályból tehát jócskán kinőttek. Most tíz múltak, így a Mi a jeled? látványosan nem nekik szól. Ettől azonban még kedvtelve hallgatják, olykor olvassák. Egyikük (Peti) versmondó versenyre majdnem ebből választott, végül egy nagyosabb költemény mellett döntött. Sziámi maga így meséli: „Korábban csináltam már színházat és költészeti műhelyt gyerekeknek, de amióta három kicsi van nálunk, azóta szinte kötelező verset írni a gyerekeknek. Az egész onnan indult, hogy Peti 2-3 éves korában megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, amire azt válaszoltam, hogy költő vagyok. Akkor azt mondta, hogy írjunk egy verses könyvet, aminek az lesz a címe, hogy A járművek élete. Meg is írtuk, rajzok is készültek hozzá, jelenleg a fiókban van, pontosabban a zongora tetején. Aztán Peti egyszer csak iskolás lett, és jött az iskolai szavalóverseny, szabadon választott verssel is lehetett indulni, ezért Peti megkért, hogy írjak neki egy verset.” (Interjú a Prae.hu-ban) Úgy látszik, Petik szeretnek szavalni. Tegyük hozzá, hogy M. P. Sziáminak hat jermeke van, különbféle anyáktól. Néhányat ezen fölül nevelt (nevel?). Alapanyag s tapasztalat bőséggel jutott neki. Mégis meglepő, milyen egyszerű ötleteket vesz komolyan. Most például az óvodai jeleket, s írt a gyakoriakról egy-egy verset. Ésszerű, egyszerű, nagyszerű ötlet és szerkesztő elv.   Emelje föl a kezét, aki nem járt óvodába. E törpe kisebbséget talán meglepheti, milyen nagy a hatása annak az – általában vaktában – adott s kapott ábrácskának, amelyet a drága szülő kénytelen belehímezni (ügyetlenebb apuka vízhatlan filctollal odakörmölni) minden ruhadarabba, ha nem akarja, hogy elkeveredjen. A jel eleinte fontosabb a névnél. Nagyobb óvodákban a szobáknak is van jelük, tudni kell, hogy a gyerek hová tartozik. Neki is, apjának-anyjának is meg kell jegyeznie.   Érdemes komolyan venni ezeket a pici szimbólumokat. Elliot Aronson, a modern szociálpszichológia doyenje írja le az alábbi szimpla kísérletet. Végy egy óvodás vagy alsó elemista kollektívát. Osszad a srácokat két, azonos létszámú csoportba. Kapjanak az egyikbe kerültek piros trikót, a másikba kerültek kéket. Aztán csak figyelj. Kevés vártatva kialakul a piros és a kék öntudat, kölcsönösen lenézi egymást a két mesterségesen létrehozott csapat, magukat (az ő színükhöz tartozókat) értékesebbnek, jobbnak, szebbnek tekintik, mind erősebb versengés alakul ki, még olyan gyerekek között is, akik legjobb barátok voltak, mielőtt másféle trikót húzhattak. Ennek fényében ne gondolja senki, hogy büntetlenül osztogathatunk bárminő jeleket a serdületleneknek. Kár, hogy az óvodai jelek lélektani hatását még nem vizsgálták szakemberek. Azt sem, számít-e, hogy mi az iskola neve, ahová jártunk. Kérdés, több költő kerül-e ki az Adyból, több prózista a Móriczból? Hölgyeim és uraim, én a Karikás Frigyes általánosba jártam, majd a Kölcsey gimibe. Lehettem volna forradalmár? (Kétlem.)   Sziámi könyve alaposan kifejezi az óvodai jelképecskék értelmét és következményeit, így tehát szociálpszichológiai megfigyeléseket tartalmaz, talán a szerző tudtán kívül. Vagy mégsem. Szerintem M. P. Juniort érdemesebb komolyan benni annál, mint amennyire ő teszi. Csörgősipkával a fején táncolta át ezt az életét, bungyur hajzuhataga kilógott körben. Noha komolyzenei fesztivált alapított, az Operaház tanácsadója volt, vezetett kiadót, szerepelt a Down-szindrómások színházában, menedzselte a rock and roll szigetet, bármi legyen is a jelenlegi hivatalos neve. Akit komolyan vesznek mások, annak nem szükséges komolyan vennie önmagát? Másik idézet az említett interjúból: „A családi legendárium szerint Weöres a Bóbita jelentős részét nekem írta, amikor kisgyerek voltam. Nekem ő volt az első mentorom, neki mutattam meg először a verseimet, ő volt az első, aki biztatott. Ő vitt el Vas Istvánhoz, majd Kormos Istvánhoz is. A tényekhez hozzátartozik, hogy örökbefogadott gyerek vagyok, eredetileg Végh Péter néven születtem, Végh György költő, műfordító után, akinek legendás gyerekversei vannak, nyilván ez is hatott rám. Bár ez talán mégsem mérhető Müller Péter későbbi hatásához, aki 12 éves korom óta igazi édesapám lett, biztatott, tanított, eljárt a koncertjeinkre, velünk bulizott a fesztiválokon az anyukámmal és a húgommal együtt.” Igen. Sziámi szerencsés. Van mit irigyelni. Ha nem csalódom, óvodás korú gyermeke már nincsen, a legapróbb is följutott az iskolába. Így az óvodai tárgyú versáradásnak esetleg vége. De mint ő maga mondta, kezdődhet a suliban hasznosuló költemények írása. Nem csodálnám, ha legközelebb az elemi iskola jelhasználatából állna össze egy kötet. Ezt a mostanit a megbízható Ciceró Könyvstúdió gondozta, megadták a módját. Igor Lazin rajzai pompásan illeszkednek a megrímelt gondolatokhoz. Az ő műve a Kistehén, s úgy mondja, a Hold az otthona. Ezek szerint az ottani viszonyok igen hasonlítanak az itteniekre. Ráadásnak CD-t találunk a könyvben, ha végighallgatjuk, érezhetjük, hogy M. P. voltaképp dalban mondja el a magáét akkor is, ha versel. A Szívrobogás utolsó sora: „A ritmus az, hogy tidam-tidom… tudom.” A kötet belső címlapjára odaírhatja az ifjú tulajdonos a nevét. Alá az óvodai jele rajzolandó, saját kezűleg. A borítóra nyomtatott ajánló szerint a felnőttek nagy valószínűséggel emlékeznek a saját óvodai jelükre. Be kell látnom, hogy már megint kilógok a valószínűségből. Nekem gőzöm sincs. Bezzeg a gyermekeim közül még a harminchét éves is tudja. Drága olvasók, ha valaki azonos óvodába járt velem (Fasor – akkor Gorkij fasor) eleje, közel a Dózsa Györgyhöz), az ötvenes évek elején, s netán emlékszik a saját jelén kívül az enyémre is, kérem, legyen híradással. A Figyelő 2014/3. számának Olvasni arany rovatában megjelent írás szerkesztett változata.

Forrás: olvassbele. com