Az első csoportba azokat az elbeszéléseket sorolja, amelyek emberi tulajdonságokról, gyarlóságról, hiszékenységről, lustaságról vagy éleseszűségről, talpraesettségről szólnak. Ennél a pontnál veszi sorra a mesék állandó szereplőit is; az ördögöt, a boszorkányt, a halált, a tündéreket és a Hétszínyű Kapanyányimonyókként ismert,  egyetlen tréfás tündérét a magyar népmeséknek. A tréfás mesék második csoportjába a gyermekmeséket sorolja, amelyeket ma láncmeséknek vagy formula meséknek nevezünk. „Csupa naív és élénk kedélyesség az, a mi ezeket alkotja; nincs bennök semmi mythológia, semmi didaxis, semmi vonatkozás az emberi viszonyokra és semmi csapongó élcz” – mondja Arany László. Amíg az előbbi meséket a gyermekek szórakoztatására, addig a csalimeséket bosszantásukra eszelik ki a mesélők Arany szerint, aki ezt a mesetípust a tréfás mesék harmadik csoportjaként nevezi meg. A csalimeséket egyébként ma is önálló kategóriaként tartjuk számon, mint a mese „önparódiáját”, amely átmenetet képez a vicc, ugratás és a mese műfaja között. Az utolsó alműfaját a tréfás meséknek azok az elbeszélések alkotják, amelyekben képtelenségekről, lehetetlen helyzetekről, paradoxonokról szól a történet. Nehéz jó elnevezést találni ezekre a mesékre, olyannyira, hogy Arany László nem is alkalmaz semmilyen kifejezést rájuk. Ma hazugságmeséknek nevezzük őket, bár ez sem a legjobb szó, hiszen általában nem hazugságokról szólnak. Ezek az utóbb ismertetett mesecsoportok egyébként a legkevésbé kutatott népköltészeti műfajok közé tartoznak.