A Lencsilány-történetek füzére szép, szomorú, sötét tónusokkal, és érzékeny vonalakkal megrajzolt, megfestett, épp csak itt-ott színezett album. Ha nagyon akarjuk, Tim Burton világát (vicces túlvilágát) idézi, ha nem akarjuk, akkor is, de nem ám csak úgy lelkesen lemásolva, hanem szépen továbbgondolva, mondjuk ki: a mesterhez méltón. A képek láttán alighanem maga Tim Burton is elismerően bólogatna. A Lencsilány különös mesékbe csöppen: találkozik például az elhasznált emberrel, aki kölcsönbiciklivel hadba vonult a búgabúk és a kickapúk ellen. Kis híján megmenti az elhagyott, öreg moziban élő, mozivászonra száműzött jólelkű óriást. Kis híján megmenti a szomorú vízidisznót is, aki annyira elmerült a gondolataiban, hogy „rátöprengte magát a fekete csöndre”.   Kis híján.   Minden csak kis híján ér boldog véget, ahogy a rajzoló korábbi interjúkban megfogalmazott mondataiból kiderül: ő is kis híján megtalálta az igazit, aztán mégsem, de ne legyintsünk, hogy ilyen az élet, mert nem ilyen. Ha meg olykor mégis, kimondottan szerencsés az, aki bánatát valamilyen formában ki tudja írni, zenélni, vagy mint jelen esetben a szerző, rajzolni magából.   A Lencsilány különös hangulatú mesekönyv, azt azért nem állítjuk, hogy gyerekeknek szól, de felnőtteknek, a képregény-, sőt a filmés képzőművészet-kedvelő felnőtteknek biztosan. Lakatos Istvánról pedig sokat fogunk még hallani, mert ezután biztosan megtalálják majd a könyvkiadók, illusztrálhat bőségesen. Állítólag Lakatos István soha nem tanult rajzolni, és csak reméljük, hogy nem is akar megtanulni soha.  Forrás: nol.hu