Egyszer volt, hol nem volt, volt egy molnárnak egy takaros, okos leánya. Olyan okos volt, hogy hetedhét országra eljutott a híre.  Meghallotta ezt a király. Odaizent, hogy van neki a padlásán százesztendõs kendere, fonja meg azt aranyfonálnak. A leány erre visszaizent, hogy van nekik egy százesztendõs sövénykerítésük, csináltasson a király abból aranyorsót, akkor szívesen megfonja az aranyfonalat. Mert azt csak nem kívánhatja, hogy a drága aranyfonalat hitvány faorsón fonogassa. Tetszett a királynak a felelet. Megint izent a leánynak, hogy van neki a padlásán egy lyukas korsója, foldozza meg, ha tudja. Megint visszaizent a leány, hogy fordíttassa ki a király a korsót, mert az öregapja se hallott olyat, hogy a színérõl foltoztak volna meg valamit. Ez a felelet még jobban megtetszett a királynak. Most meg már azt izente, hogy menjen el a leány õhozzá: de menjen is, meg ne is; köszönjön is, meg ne is; vigyen is ajándékot, meg ne is. Erre a leány elkérte apjától a szamarat, felült a hátára, s úgy ment a király elébe. Otthon megfogott egy galambot, két szita közé tette, úgy vitte magával. Mikor aztán a király elé ért, egy szót se szólt, hanem meghajtotta magát, aztán a galambot a két szita közül elrepítette. Így aztán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is. A király úgy megszerette az okos leányt, hogy mindjárt feleségül vette.