– …Kilencvennyolc, kilencvenkilenc, száz! Aki bújt, aki nem, megyek! – kiáltott Licsi, a gyűrűsfarkú maki, és hátat fordított a pálmafának. De még egy lépést sem kellett tennie, hogy megtalálja első játszótársát. – Ipiapacs, egy, kettő, három! Kamill! – kiáltott, és megfogta a pálma törzsét. – Hogy vettél észre? – kérdezte a kaméleon orrát lógatva. – Nem volt nehéz – felelt a maki. – Zöld vagy, mint egy éretlen mangó, és egy piros virág előtt álltál. – Nem vagyok piros? – szomorodott el Kamill. – Azt hittem, most végre sikerült színt váltanom. – Mi lesz már? – szólt most valaki a tűzvirágfa ágai közül. – Menj csak, játszani! – sóhajtott a kaméleon. – Megyek. De ne szomorkodj, utána játszom veled valami mást. Kamill csak várt és várt, de a bújócska sokáig tartott, mert a többi kaméleon nem maradt zöld, mint az éretlen mangó. Aki a tűzvirágfán bújt el, piros és zöld volt. Aki egy fürt banánon, az sárga. Aki kék virágon kapaszkodott, az kék, aki a majomkenyérfa törzsén, az barna lett.   – Mit játsszunk? – kérdezte a kaméleontól a maki, miután végre mindenkit megtalált. De Kamill csak szipogott. – Nincs kedvem játszani. Mindenki színpompás lesz, ha akar, csak én nem. Ez szörnyű… – Nem mindenki – vigasztalta Licsi. – Én mindig fekete, szürke és fehér vagyok. – De te nem vagy kaméleon! Neked nem is kell változtatnod a színedet – sóhajtott Kamill. – Nekem akkor is a barátom leszel, ha mindig csak zöld maradsz – mondta Licsi. – De ne búsulj! Majd én segítek rajtad. – Köszönöm – felelt Kamill. – De hogyan? – Azt még nem tudom, de holnapra kitalálom. Másnap, ahogy megbeszélték, a tengerparton találkoztak. A gyűrűsfarkú maki egyik pálmafáról a másikra ugrálva érkezett, hóna alatt egy citrommal. Kamill izgatottan várta. – Itt a megoldás! – kiáltott a Licsi már messziről, és odadobta a citromot barátjának, aki csodálkozva forgatta, aztán visszadobta neki, mint egy labdát. – Ez nem játék, hanem ennivaló – magyarázta a maki. – Szerintem helytelenül táplálkozol. Lem úr, a legbölcsebb öreg maki azt mesélte, hogy a flamingók a sok apró, rózsaszín ráktól kapják a színüket. Neked is mindenféle színes dolgot kellene enned, hogy színes legyél. – Igazad lehet – gondolkodott el Kamill. – Én csak legyet, svábbogarat, imádkozó sáskát, tücsköt, pókot és hasonlókat eszem. Az meg mind szürke, barna vagy zöld. Néha bekapok egy darazsat uzsonnára, de az is csak nagyon kicsit sárga. – Akkor megkóstolod a citromot? Hátha sárga leszel tőle. – Megpróbálom – bólintott a kaméleon. – De vidd, kérlek, egy kicsit arrébb, mert ilyen közelről nem fog menni. Licsi hátrébb lépett a citrommal, Kamill pedig villámgyorsan kinyitotta a száját, és hosszú, felcsavart nyelvét kiegyenesítve egy aprót nyalintott a héján. – Látszik már valami? – Nem – rázta a fejét a maki. – De nem nyalogatni kellene, hanem megenni. Kamill bólintott, nagyra tátotta a száját, és hatalmasat harapott a citromba, hogy csak úgy fröcskölt a leve. Abban a pillanatban, amikor megérezte a citrom ízét, a szeme még a szokásosnál is jobban kiguvadt. – Nyeld le! – javasolta a maki. – Egészséges. Tele van C-vitaminnal. – Ez olyan fura! Összehúzza a nyelvemet, meg az egész számat. Ijesztő érzés. – Csak savanyú. Nem lesz tőle semmi bajod. Kamillnak nem ízlett, de imádta a sárga színt, ezért megbirkózott az egész citrommal. – Most már sárgább vagyok? – kérdezte, de Licsi hiába nézte jobbról, hiába nézte balról, Kamill pont ugyanolyan volt, mint mindig. – Úgy látszik, nem citrom kell – jelentette ki Licsi. – De van még bőven színes ennivaló!   VSSZA A PROBLÉMAORIENTÁLT KÖNYVHÖZ>> <VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA <VISSZA A KÖNY ÉS KÖNYVTÁR ROVATHOZ