Milyen célokat különböztetünk meg? A két fő cél az információszerzés és az élményszerzés, de ezen belül széles a skála, vannak árnyalatnyi különbségek. Például információszerzésnél lehet az olvasás vázlatoló, kivonatoló, memorizáló, és nyilván másként szerzünk információt egy szakkönyvből, egy menetrendből, egy térképről vagy egy szórólapról. Mikor ajánlott az olvasóvá nevelést elkezdeni? A gyermek születése előtti kilencedik hónapban, de még jobb, ha már az anya születésénél elkezdődik. A szülői háttér jelentős befolyásoló tényező. Melyik életkor a legmeghatározóbb az olvasóvá nevelés szempontjából? Amikor ugyanezt a kérdést felteszem a Kaposvári Egyetem pedagógushallgatóinak, mindenkinek a maga szakterülete felé húz a szíve. A tanítók a 6–10, az óvodapedagógusok a 3–6, a csecsemőgondozók a 0–3 éves kort tartják meghatározónak, mi mindenesetre egyre korábbra tesszük a döntő időszakot. Ha az édesanya rendszeresen felolvas a pár hónapos gyermekének, azt a pici megszokja, és kötődni kezd a szöveghez, a felolvasás aktusához. A fontos dolgok nagyon korán eldőlnek. Greg Brooks olvasásszakértő szerint tízéves kor fölött szinte lehetetlen elkezdeni az olvasóvá nevelést. Melyiket ajánlja inkább: a felolvasott vagy a rögtönzött mesét? Mindkét mesélési forma hasznos, egyik sem kaphat kizárólagosságot. A fejből mesélés épp ott épp annak a gyermeknek szól. A mesélő figyelembe veszi a gyermek egyéniségét, sajátosságait; hogy érti-e a mesét; ha elkalandozik. Még ha nem vagyunk is született mesemondók, személyesebb, mint a felolvasás. Sőt, ilyenkor szorosabb kapcsolat alakul ki a mesélő és a hallgató között. A megírt szövegek viszont jobbak komponáltságban, szerkesztettségben, ami szintén hozzájárul a nyelv és a képzelet fejlődéséhez. A szakértők szerint szükség van a meséléshez kötődő rítusokra. Valóban, a kisgyerek elsősorban nem a mese tartalmát érzékeli. Az fogja meg, ahogy leülünk, ahogy anya kezébe veszi a könyvet, ahogy megváltozik a hangszíne. Máshogy mondunk mesét, mint bármilyen más szöveget: gazdagabb hangkészlettel, nyugodt, lassú tempóban. Kapkodva nem lehet mesélni! Van az egésznek egyfajta ritualitása, amire, ha rá tudunk erősíteni bizonyos külső eszközökkel, könnyebben megteremtjük a kontextust. Az olvasóvá nevelésről beszélgetünk, de még csak a mesélésnél tartunk. Ez lenne a dolog gyökere? 2012–2013-ban készítettünk egy felmérést, melynek során középiskolásokat kérdeztünk irodalomról, olvasásról. Az eredmények bizonyítják, a mesélésnek döntő jelentősége van. Azok közül a fiatalok közül, akiknek gyermekkorukban rendszeresen meséltek, pontosan kétszer annyi lett a sokat olvasó, és feleannyi az egyáltalán nem olvasó, mint azok közül, akiknek nem meséltek. Hogyan lehet mindezt behozni az irodalomórára? Most készül szakmai szervezetek bevonásával egy népmese-stratégia, melynek célja, hogy megtaláljuk a népmese és a mesélés helyét az iskolában. A mese után alsó tagozaton sajnos rögtön ifjúsági regényt adunk a gyermekek kezébe, és kimarad a meseregény, holott az kiváló átmeneti műfaj a mesétől a regényig. A gyermeket jobban átvezeti a komolyabb irodalom felé a meseregény, mint mondjuk a Tüskevár vagy a Kincskereső kisködmön. Felső tagozaton már jöhetnek az ifjúsági regények, de ott is fontos, hogy ne felnőttkönyvekkel folytassuk. A kamaszokkal még nem olvastatnám A kis herceget, az egyetemistáimmal foglalkozunk vele. Ekkorra megérnek rá, és élménnyé válik, ám az általános iskolában rendszerint még nem értik. Az a könyv, amit a gyermek túl korán kap a kezébe, nem szerez élményt neki, sőt, nemcsak a könyvtől és a szerzőtől, hanem még az olvasástól is elveheti a kedvét. Azt is problematikusnak látom, hogy az irodalomórák nagy része irodalomtörténettel és elmélettel megy el. Nézzük csak meg a gyerekek füzetét: költők, írók életrajzi adataival van tele. Ez miért lenne élmény a gyerekeknek? Ráadásul számon is kérik az évszámokat, ami sok szempontból lényegtelen információ. A kulcsszó tehát az élményszerzés. Alkalmasak erre napjaink kötelező olvasmányai? A kortárs irodalmat könnyebben befogadja a gyerek, míg a klasszikusok nagy erénye, hogy kiállták az idő próbáját, nem véletlenül maradtak fenn akár száz évig iskolai olvasmányként. Néha viszont meg kell kérdőjelezni egyes művek létjogosultságát. A Pál utcai fiúkat száz éve olvastatjuk, és „működik”, nem tud veszíteni az aktualitásából. A Légy jó mindhalálig viszont nem gyerekkönyv, nem értik a diákjaink, nagy többségüknek nem jelent élményt. Egy magyartanárnak kell ismernie annyira a tanítványait, hogy tudja, mi való nekik. A kerettanterv alapján alsó tagozaton egyetlen kötelező olvasmány sincs meghatározva, felső tagozaton az Egri csillagok, egy szabadon választott Jókai-mű és a Szent Péter esernyője. A tanároknak bátrabbnak kell lenniük, és alkalmazkodniuk kell a diákjaik szükségleteihez. Ehhez viszont a pedagógusoknak nem árt naprakésznek lenni a kortárs ifjúsági irodalomban. Amikor a finnek elindították a nagy oktatási reformjukat, első lépésként megismertették a pedagógusokkal a modern gyermekirodalmi műveket. Magyarországon is létezik már ilyen képzés, és folyamatosan készítünk listákat, továbbképzésen mondjuk el, milyen könyveket ajánlunk életkoronként, nemenként. Bizonyos könyvek egy rövid ideig sok olvasót megmozgatnak, aztán hamar elfelejtik őket, mások generációkon keresztül sem veszítenek népszerűségükből. A Szent Johanna gimit százezrek olvasták, óriási siker volt, de nem tudott túlélni egy generációt. A Harry Pottert viszont nagyjából a harmadik generáció olvassa. Milyen módszerekkel kellene számon kérni a kötelezőket? Annál rosszabbat elképzelni sem tudok, mint amikor a tartalomra kérdeznek rá. Azt kell kérdezni, mi a véleményük. Aki nem olvasta, vagy csak a tartalmat olvasta, nem tud véleményt formálni. Egy kulcskérdés, egy probléma kapcsán ösztönzöm őket saját gondolataik megfogalmazására. Színesítésként próbálkozhatunk drámajátékokkal, belehelyezkedhetünk egy-egy alak szerepébe. Eszköz lehet az okostelefon is, már egy nyolcadikos is tud készíteni rövid videót például Nemecsek Ernő egy napjáról. Jó ötlet szoborjátékkal megjeleníteni egy pillanatot a regényből, majd lefényképezni a szereplők arckifejezését, testtartását. Nézzük vissza kivetítőn, beszélgessünk róla. Ehhez az egész történetet ismerni kell, és így jobban le is lehet kötni a gyerekeket. Mit tartson tehát szem előtt a pedagógus? Egy korábbi szakértői jelentés szerint a diákok „tanulós”, „nem szeretem” tantárgynak gondolták az irodalmat, mert materiálisan mérhető eredményeket követeltek tőlük egy olyan területen, amely valójában a művészetről szól. Ha az élmények eltűnnek az irodalomóráról, és csupán információkat akarunk tanítani, akkor nem sok értelme van az egésznek. Váltogatni kell a munkaformákat. Érdemes például megnézni a hejőkeresztúri iskola fantasztikus eredményeit, felülmúlják a budapesti átlagot! Remek az általuk alkalmazott módszer, a Komplex Instrukciós Program és a pedagógusok hozzáállása egyaránt. A pedagógusok zseniálisan megmozgatják a gyerekeket, az órákat ők is és a gyerekek is élvezik. Mivel foglalkozik a Magyar Olvasástársaság? Általánosságban mindennel, ami a magyar olvasáskultúra fejlődésében segíthet. Részt veszünk az európai és a nemzetközi olvasástársaság munkájában, olvasást népszerűsítő kampányokban, szakmai programokat indítunk, konferenciákat szervezünk, így például az országos népmese-konferenciát, amelyet most tervezünk Kárpátaljára is átvinni. A társaság összefogja mindazokat, akik az olvasással foglalkoznak valamilyen szakmai szempontból: valaki az olvasás közbeni szemmozgást vizsgálja, más az olvasás közben végbemenő agyi folyamatokat, a diszlexiát vagy épp az olvasóvá nevelést. Nemsokára 25 évesek leszünk – zajlik az élet a társaság körül. Forrás: Új Köznevelés