Lila királylány jókat beszélgetett a kérőkkel, nevetgélt velük, néha még kirándulni is elkísérte őket, aztán kiadta az útjukat. Annyi összetört szívű kérő volt már az országban, hogy reggeltől estig csak sóhajtásokat lehetett hallani, végül aztán a felsült kérők klubot alapítottak, ahol egymást vigasztalgatták. Még a Hétfejű Sárkány is belépett a klubba, mert bizony vele is jól elbánt a Lila királylány. Szegény Hétfejű el akarta őt rabolni, hogy feleségül vegye, de akkor a lány levette a lila szemüvegét, pislantott hármat a fekete szemével, és megmondta a sárkánynak kerek perec, hogy ő bizony nem megy vele sehova, mert a sárkány egy műveletlen tuskó. Szegény sárkány rögtön szerelembe esett, összetört a szíve, és elhagyta az ereje, mert a sárkányok csak akkor erősek, ha teljesen ép a szívük. Ettől a naptól kezdve ő is ott pityergett a kérőkkel a klubban, rászokott a pálinkára, és együtt próbálta a többiekkel elfelejteni a Lila királylányt. A királylánynak egyetlen barátnője volt: a Tetovált Udvarhölgy, aki gyakran kérdezgette tőle, miért nem választ férjet magának. – Van egy titkom – mondta erre mindig a Lila királylány. – Egy szomorú titok, amit még neked sem mondhatok el. De azért nem vagyok nagyon bánatos, ne félj, mert roppant mulatságos a férfiakkal így játszani. Telt-múlt az idő, és már csak három férfi maradt az egész világon, aki nem kérte meg a Lila királylány kezét: Macsó herceg, Líra kapitány és a Fekete lovag. Bántotta bizony a királylány hiúságát, hogy a három dalia nem keresi a kegyeit, ezért felpattant lila rollerére, és elszáguldott a Hómedve kocsmába, ahol a három barát sörözgetett esténként. Begurult az ajtón, és rögtön meglátta őket a sarokasztalnál. Macsó herceg roppant jóképű volt, Líra kapitány finom arcú, szinte lányos, Fekete kapitány viszont olyan zordonan nézett maga elé, hogy a királylány megborzongott. De azért összeszedte magát, eléjük gurult, lekapta a szemüvegét, rájuk pislantott háromszor, aztán már ott is hagyta őket. A királylány nem csalódott. Másnap arra ébredt, hogy Macsó herceg szerenádozik az ablaka előtt. Kegyesen beengedte a palotába, de csak idegen nyelveken szólt hozzá, és ettől Macsó herceg, aki mindig kerülte az iskolát, zavarba jött, és szégyenkezve elkullogott. Délután aztán megérkezett Líra kapitány, és rögtön átnyújtotta a királylánynak legújabb versét, amely az Ódon lila óda címet viselte. A királylány elolvasta, egy nagy lila tollal kijavította a helyesírási hibákat, kicsit kiigazította a verslábakat, aztán ásított egyet, és visszaadta a verset. Szegény Líra kapitány lógó orral ballagott haza, és este már ott sírdogált Macsó herceggel együtt a felsült kérők klubjában. Boldogan feküdt le a királylány, várta a Fekete lovagot, és azon töprengett, őt hogyan tudja majd megszégyeníteni. Csakhogy a Fekete lovag nem jött se reggel, se délután, se másnap, se harmadnap. Pedig a királylány csodálatos tekintete őt is megdelejezte, mégsem mozdult. – Nem kérhetem meg a királylány kezét, barátaim – mondta a lovag Macsó hercegnek és Líra kapitánynak. – Van ugyanis egy titkom, ami miatt távol kell maradnom tőle. Sajnos nem mondhatok többet. És csak üldögélt bánatosan a sarokasztalnál. De egyszerre kivágódott az ajtó, és a Lila királylány gurult be rollerén a kocsmába. Dühös volt és még lilább, mint szokott. Nem tudta elviselni, ha valaki nem akarja őt feleségül venni. Odagördült rollerén a Fekete lovag elé, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán csak nézte a lovagot. Meg a lovag is nézte őt. Aztán egyszer csak már ott álltak egymás mellett, és fogták egymás kezét. – Engedj el, te tuskó! – mondta dühösen a királylány. – Tessék elengedni a kezemet. Hogy képzeled! – Én nem tudok elengedni – mondta a Fekete lovag. – Ez a bajom. Hogy én nem tudok elengedni. Ezért nem akartam találkozni veled. – De én se tudok! – mondta ijedten a Lila királylány. – Ez az én titkom. Ugyanaz a bajom, mint neked. Nem tudok elengedni. Álltak, nézték egymást, és az jutott eszükbe, hogy nem is rossz így fogni egymás kezét, de nem akarták bevallani, ezért arra kérték a többieket, hogy próbálják őket szétválasztani. Nosza, Macsó herceg elkapta a derekánál a királylányt, Líra kapitány pedig megragadta a Fekete lovagot. Húzták, vonták őket, de hiába. Közben megérkezett a Tetovált Udvarhölgy, ő is próbálta szétválasztani őket, aztán befutottak az összetört szívű kérők, mind próbálta őket szétválasztani, de közben annyira sírtak, hogy elcsúsztak a saját könnyeiken. Hiába volt minden igyekezet. Úgy kulcsolódott össze a királylány és a lovag karja, mintha összeforrtak volna. Nem volt mit tenni: látta a királylány és a lovag, hogy most már nekik így kell maradni. Amikor kiléptek a kocsma ajtaján, már érezték, hogy valami melegség van bennük. Amikor a palota kapujához értek, már úgy dobogott a szívük, hogy majdnem kiugrott belőlük. Amikor felértek az emeletre, ahol a királylány szobája volt, már annyira szerelmesek voltak egymásba, hogy a királylány tündöklő lila lett, a lovag pedig olyan fekete, mint még soha. Nem szóltak semmit, csak nézték egymást boldogan. Teltek a napok, a hetek, a hónapok, és ők ketten mindenhová együtt jártak, mindent együtt csináltak, együtt ettek, együtt öltöztek, még a mosdóba is együtt mentek, mert nem tudtak külön-külön létezni. A világ eltűnt számukra, már senkit sem ismertek meg, csak egymás szavában tudtak gyönyörködni, csak egymás illatát tudták elviselni. Aztán egy este azt mondta a királylány: – Olyan szépen sütött ma a nap. Jó lett volna sétálni a kertben, beszélgetni a Tetovált Udvarhölggyel, néha kicsit hiányzik. – Nem tudlak elengedni – felelte a Fekete lovag. Amikor ágyba feküdtek, egyikük sem bírt aludni, csak a plafont bámulták. – Vajon mi van a cimborákkal? – sóhajtott fel hirtelen a Fekete lovag. – Jó lenne a derék Macsó herceggel meg Líra kapitánnyal sörözni egyet a Hómedvében. – Nem tudlak elengedni – felelte a királylány. Szomorúan aludtak el. Másnap reggel aztán látták a fürdőszoba tükrében, hogy nagyon megváltoztak. – Te már nem is lila vagy – mondta a lovag. – Inkább csak olyan rózsaszínes. – Te pedig szürke lettél – mondta a királylány. – Nem vagy többé fekete. Egymásra néztek, és már tudták, mit kell tenniük. Alaposan bereggeliztek, aztán felugrottak a lila rollerre, és elgurultak világgá. Tudták, hogy ha igazán akarják, mindent meg tudnak együtt oldani. Már egy napja gurultak Szivárványország útjain, amikor két katonával találkoztak. A Sárga Erdő szélén álldogáltak, és hegyes tőrt szegeztek egymás torkának. – Hát ez meg miféle buta játék? – kérdezte a királylány. – Testvérek vagyunk – mondta a nagyobbik katona. – És az apukánk haldoklik – tette hozzá a kisebbik. – Akkor mire vártok? Szaladjatok hozzá nyomban! – Ha elengedem az öcsém, akkor talán előbb ér oda, mint én – okoskodott a nagyobbik. – És akkor apám őt fogja jobban szeretni. És ha őt szereti jobban, akkor rá hagyja majd a sok-sok aranyát, ha meghal. Megborzongott ezektől a szavaktól a királylány és a lovag. Aztán egymásra néztek. – Tudjátok mit? A mi szívünk teljesen egyszerre dobog, és annyi szeretet van a kettőben együtt, hogy nektek is jut belőle. Azzal odaléptek a két katonához, és megérintették őket: a lány az egyik katona szívét, a lovag a másikét. – Apuka… – mondta a kisebbik testvér csodálkozva. – Apuka beteg… – Apuka beteg… – ismételte a nagyobbik. – Szegény apuka… Eldobták a tőröket, és már rohantak is, csak úgy porzott utánuk az út. A királylány és a lovag továbbgurultak a rolleren. Kevesebb volt már bennük a szeretet, de még így is borzasztóan szerelmesek voltak egymásba. A tekintetüket azonban már el tudták fordítani egymásról, s csodálkozva vették észre, milyen színes fölöttük az égbolt, milyen bódító a fák illata. Hamarosan egy kihalt városba jutottak, ahol minden épület hatalmas volt hozzájuk képest. Kanyarogtak a széles utcákon, így jutottak el végül a város főterére. Itt aztán különös látvány várta őket: a tér telis-tele volt feldühödött óriásokkal, akik kővel akartak megdobálni egy óriáslányt. – Megbolondultatok? – förmedt rájuk a Lila királylány, és az óriáslány elé farolt a rollerrel. – Még a végén megölitek! – Megérdemli! – bömbölte a leghatalmasabb óriás. – Te pedig tűnj onnan, te lilaság, mert mindjárt kilapítalak egy kővel! A Fekete lovag bátran a királylány elé ugrott, és elő akarta kapni a kardját. De sajnos otthon felejtette az ágy mellett. – Miért bántjátok? – kérdezte a királylány a lovag mögül. – Rámosolygott egy másik óriásra! Az én menyasszonyom nem tehet ilyet! A többi óriás fenyegetően felmordult. A királylány azonban nem ijedt meg. – Emelj fel minket, légy szíves – mondta a leghatalmasabb óriásnak. – Mondani akarok valamit. Az óriás összevonta a szemöldökét, de a Lila királylány olyan kedvesen mosolygott rá, hogy lenyújtotta neki a tenyerét, és felemelte őt a lovaggal együtt. A királylány egy szót sem szólt, csak szabad kezével magához ölelte az óriást. Aztán a lovaggal ügyesen leugrott a földre, és a következő óriáshoz szaladt. És amelyik óriást a királylány megölelte, annak kiesett a kezéből a kő, és rémülten kapott a szívéhez, mert olyan forróság támadt a mellkasában, hogy azt hitte, elpusztul bele. Aztán a leghatalmasabb óriás a menyasszonyához lépett, gyöngéden a karjába vette, és ringatni kezdte. A királylány és a lovag pedig felszálltak a rollerre, és folytatták útjukat. Gurulás közben lopva egymásra néztek, és látták, hogy megint változtak egy keveset. A királylány most már majdnem olyan lila volt, mint régen, a lovag pedig csaknem éjfekete. Még több színt láttak maguk körül, mint eddig, és egészen elbágyadtak az illatoktól meg a hangoktól, de egymás kezét még mindig nem bírták elengedni, pedig titokban mindketten megpróbálták. Hirtelen jajveszékelést hallottak a távolból, és nemsokára egy keresztúthoz értek. A porban fehér arcú, halott kisfiú feküdt, fölötte állt az apja és az anyja, és egymást átölelve zokogtak. A lovag csodálkozva látta, hogy az apa mennyire hasonlít őhozzá, az anya meg a királylányhoz. – Tegyük meg – mondta halkan a királylány, és a lovag bólintott. Szótlanul lehajoltak a halott fiúhoz, és a szívére tették a kezüket. Érezték, amint a szerelem áradni kezd belőlük kifelé, csak árad és árad, és lassan elfogy az utolsó cseppig. A fiú szeme megtelt fénnyel, az arca kipirosodott. Aztán hirtelen felült, nyújtózkodott egyet, és rájuk mosolygott. Most már a szülők boldogságukban sírtak, ám a királylány és a lovag nem figyelt rájuk. Tekintetüket a földre szegezték, úgy engedték el egymás kezét. Aztán csodálkozva emelték fel a fejüket. – Furcsa – mondta a Lila királylány, aki újra teljes lilaságában pompázott. – Azt hittem, most már nem foglak szeretni. De én most is… most is érzem… itt belül. – Csak másképp – bólintott a Fekete lovag, és rémisztően fekete volt megint. – Én is szeretlek, de most már tisztán látom magam körül a világot is. De így is szép vagy. Talán még szebb. Kézen fogták egymást, és nagyon jó volt úgy fogni egymás kezét, hogy most már bármikor el tudják engedni, ha akarják. Otthon a palotában hatalmas lagzit csaptak, és minden régi kérőt megvendégeltek. És az volt a különös, hogy a kérők többé nem voltak szerelmesek a Lila királylányba, hiába nézett rájuk a csábos tekintetével, már nem tudta őket elvarázsolni. Még a sárkány is kigyógyult a szerelemből, ott mulatott velük a lagzin, aztán elindult, hogy raboljon magának máshonnan feleséget. De azt eldöntötte, hogy a lila lányokat ezentúl messze elkerüli. A Lila királylány és a Fekete lovag boldogan éltek ezután, amíg meg nem haltak. És most már bármikor el tudták engedni egymás kezét. De az a furcsa, hogy mégsem engedték el többé sosem. VISSZA A TÜNDÉRMESÉHEZ>>