Dani megcsóválta a fejét és a kavargó tollpihéket nézte. – Mondjuk, történhetne már valami, eléggé unatkozom – gondolta, és ismét érezte a torkában azt a fura valamit, amit akkor szokott, mikor már ezer órája állnak sorban a közértben. A valamit, ami leginkább egy visszafojtott kiabálásra hasonlított. És ekkor, mintha Dani gondolatai meghallgatást nyertek volna, valóban történt valami. Az egyik tollpihe ereszkedés közben megborzongott, majd apró lángot vetve lobbant egyet és elhamvadt. Aztán a többi is. Csakhamar úgy záporoztak Dani mellett a kicsiny tűzcsóvák, mint megannyi föld felé tartó, mini meteorit. A kisfiú felkapta a lábát, mert érezte, hogy valami igencsak melegíti a talpát. Aztán a mélybe nézett, és rémülten látta, hogy alatta egy lángokban álló, kihalt városka áll. Fénykorában nagyon tetszetős hely lehetett, zöldellő ligeteivel, apró házacskáival és a házak udvarán megannyi különös dologgal, melyekről a kisfiú ebből a magasságból nem tudta volna megmondani, mi célt is szolgálhatnak. Egy dolog azonban biztosnak látszott: nagyon hasonlítottak Dani otthoni legótalálmányaira, melyeket fáradságos munkával, napról napra tovább tökéletesített. Volt, amelyik egyszerre tudott gurulni és repülni, egyiken-másikon ágyú is volt és tudományos laboratórium, sőt, a sárkányszárnyakon repülő találmány mélyén egy kiképzett harci pók tanyázott. Természetesen rendőrségi. – Mi történhetett itt? Miért ég a város? És miért nincs sehol egy teremtett lélek sem? – kergették egymást a kisfiú fejében a gondolatok. – Ráadásul... arról nem is beszélve, hogy... MI LESZ VELEM?!! De nem ért rá igazán elkeseredni, mert vészesen közeledett egy vörösen izzó kőhalom felé. Ha nem akart kövön sült finomság lenni – márpedig ilyesmi egyáltalán nem állt szándékában –, sürgősen tennie kellett valamit. Gondosan felmérte hát a zuhanás irányát. – Északdélnyugat, négyes koordináta. Rövid fejszámolás után megbecsülte zuhanási sebességét. – Kilencvennégyszázsok. Összegezte a vészforgatókönyveket. – Egyes terv, kettes terv, hármas terv. Végül megoldásra jutott. – Segítséééééég! Épp az izzó kőhalom mellett ért földet. Néhány másodpercig még szorosan behunyt szemmel ült, ziháló mellkassal, ám miután egy csepp fájdalmat sem érzett, csakhamar felpattant, és hanyag mozdulattal leporolta a nadrágját. – Ezzel megvolnánk – gondolta elégedetten, ám ekkor tetőtől talpig beborította az épp földet érő, hatalmas dunna. Dani bosszankodva igyekezett kikeveredni az undok takaró fogságából, de minél inkább kapálózott, annál jobban belegabalyodott. Csakhamar azonban kénytelen volt abbahagyni a ficánkolást, mert hangokat hallott maga körül. – Melyik az, közlegény? – kérdezte egy rémisztően rekedt férfihang. – Az ott, uram! – kiáltott katonásan egy másik. – Egyből betokosodott? – A jelek szerint igen, uram! – Kötözzék meg! – De... mi van, ha ellenáll? – Nem értem, közlegény – szólt vészjóslóan a rekedt férfi. – Bátorkodnék megjegyezni, hogy nem ismerjük a harcmodorát – jegyezte meg reszkető hangon a másik. – Igen? Akkor, közlegény, most az a megtiszteltetés érte, hogy elsőként ismerheti meg. Dani még a lélegzetét is visszafojtotta. Őszintén reménykedett benne, hogy nem róla beszélnek. Na, nem azért, mintha ne lett volna harcmodora. Hogyne lett volna, nem is akármilyen! De most nem szívesen mutatta volna be. Egyszerűen nem lett volna szakszerű úgy, hogy előtte nem veheti szemügyre az ellenfeleit. Különösen ezt a rekedt hangút képzelte felettébb alattomosnak. – Legfeljebb csak simán behúzok neki egyet – gondolta magában, a szíve azonban vadul kalapált. Ekkor egy vasmarok ragadta meg, kétséget sem hagyva afelől, hogy a kihallgatott párbeszéd valóban róla folyt. A vasmarok biztos mozdulattal megrántotta a Dani köré tekeredett takarót, s a kisfiú úgy pörgött ki belőle, mint egy búgócsiga. Miután megszűnt forogni körülötte a világ, vörös páncélba öltözött harcosokat pillantott meg maga körül, kiknek rémisztő ábrázata is vörösre volt mázolva. Szuronyaik egytől egyig mind rámeredtek. Dani kiáltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán. Ekkor az egyik harcos közelebb lépett, és határozottan a kisfiú szemébe nézett.  – Ne mozdulj! És kezeket fel! – harsogta, majd miután Dani továbbra is mozdulatlanul állt, valamivel dühösebben hozzátette. – Nem hallod, hé? – Hallom – felelte a kisfiú. – De hogy tegyem fel a kezem, ha nem mozdulhatok meg? Ezen a harcos egy pillanatra eltöprengett, majd mérgesen legyintett. – Akkor rosszul mondtam! Azért csak értetted! A harcosok soraiból ekkor előlépett a legmagasabb. Vörösre mázolt arcán hatalmas sebhely éktelenkedett. Szigorú tekintetét Danira emelte, és a már ismerős, rekedt hangon megszólalt. – Csak semmi trükk, Mercurius. – Hogy ki? – kerekedett el Dani szeme. – Összekevernek valakivel! Én egyáltalán nem... – Persze hogy nem – vágott a szavába a rekedt hangú. – Ezt akár ugorhatjuk is. Mindent tudunk rólad, sőt, vártunk már. – Nem, nem! Tévedés! – kiabált Dani kétségbeesetten. – Csak várják tovább azt a Micsodiuszt... mert biztosan nem én vagyok. A sebhelyes arcú az egyik katonájára nézett. – Közlegény, tévedésnek mennyi az esélye? – Nulla – rázta a fejét a megszólított harcos. Majd hangját lehalkítva hozzátette. – Az égből jött, tűzeső kíséretében. Pont úgy, ahogy a jóslatban áll. A saját szememmel láttam. A sebhelyes most Dani felé fordult, és száját gúnyos mosolyra húzta. – Ezt buktad, lovag! – mondta, majd kiadta a harcosoknak a parancsot. – Vörhenyek! Motozzátok meg! Két vörös páncélos harcos lépett elő, és átforgatták a kisfiú zsebeit. A pizsamakabátból egy hosszúkás, zöld, műanyag tárgy fordult ki a földre. – Fegyver van nála! – kiáltott az egyik harcos, és hátraugrott, mint aki csalánra lépett. – Á, ez csak a zseblámpám! Biztos becsúszott, mikor zuhantam. – Tehát bevallod, hogy az égből jöttél! – csapott le rá a rekedt hangú. A másik harcos közben felemelte a földről a zseblámpát, és ide-oda forgatta, mint aki még soha nem látott ilyet. – Azt a pöcköt kell fölfelé nyomni – sietett a segítségére készségesen Dani. A harcos felkattintotta a zseblámpát, de szerencsétlenségére pont maga felé irányította, így közvetlen közelről bele világított a saját szemébe. – Ááá!!! – üvöltött fel. – Megvakultam! Megvakultam! Eldobta a zseblámpát, és a szemét letakarva támolygott körbe-körbe. – Dehogy vakultál meg! Csak nem szabad olyan közelről belenézni – magyarázta Dani, miközben felvette a földről a zseblámpát, és gondosan lekapcsolta, nehogy idő előtt lemerüljön benne az elem. – Vegyétek el tőle a fénykardot! – rendelkezett a vezér. – És kötözzétek meg! Mondom, hogy nagyon veszélyes! A főhadiszállásra visszük! – Na de... Ám Daninak nem volt ideje kifejteni, mit na de, mert a vörös katonák egyetlen ugrással rávetették magukat, és kezét-lábát oly szorosan gúzsba kötötték, hogy moccanni sem tudott. Száját gondosan betapasztották, és vállukra kapva megindultak vele az égő város belseje felé. Dani sem kapálózni, sem tiltakozni nem tudott, így aztán kénytelen volt beérni azzal, hogy hevesen szidalmazta magában foglyul ejtőit.  Egy nagy erődítmény előtt álltak meg, melyet a vörhenyek sebtiben felállított sátrai vettek körül. Az épület belülről lovagi várra emlékeztetett, tágas csarnokait fáklyák világították meg, a falak mellett páncélok sorakoztak, a hatalmas kandallókban pedig vidáman ropogott a tűz. Rettenetesen meleg volt, Dani homlokán izzadságcseppek jelentek meg, és lassan végigfolytak az arcán. De szemlátomást a vörhenyek is küzdöttek a szokatlan hőséggel. A kisfiú azon csodálkozott, nehéz páncéljuk alatt hogy nem sülnek ropogósra. – A fene ezt a meleget – dohogott a vörös harcos, akinek korábban meggyűlt a baja Dani zseblámpájával. – Nem lehet kibírni. Mintha még a Nap is összeesküdött volna ellenünk. – Cssss! – torkolta le a másik harcos, ki mellette lépegetett. – Bírni kell és kész. – Akkor sem tetszik nekem ez a dolog – csóválta fejét az előző. – Amióta elfoglaltuk a várat, nem lehet eloltani a tüzet a kandallókban. Ez csak valami varázslat lehet! – Ha varázslat, ha nem, mi vagyunk az erősebbek! És ha nyafogsz, jelenteni foglak Sztreptusz kapitánynak! A vörhenyek ekkor megtorpantak. Vezérük egy díszes terem ajtaját nyitotta meg előttük, melynek közepén színpadszerű emelvény magasodott. Az emelvényen trónszékek foglaltak helyet, rajtuk két ellenszenves alakkal. A bal oldalin egy fiú terpeszkedett: hófehér bőrű, vörös hajú, vizenyős kék szemű. Puha, dundi kezével egy bögrét szorongatott, melyből vaníliaturmixot kortyolgatott unottan. A mellette lévő trónuson egy lány ült, szájában tűzpiros nyalókával. Dani még szépnek is találta volna, ha nem tükröződött volna az arcán valami leírhatatlan undokság. – Térdre Tejbajusz herceg és Málnanyelv hercegnő előtt! – harsogta a rekedt hangú harcos. – Jaj, ne már! Megint egy fogoly – nyávogta meglepően nyafkán Tejbajusz herceg, és kényeskedve elbiggyesztette a száját. – Úgy unom már, Sztreptusz kapitány! – Felség! – emelkedett fel a vörhenyek vezére. – Ezúttal meg lesz elégedve velünk. Nagy fogásunk van. – Unom, unom, unom, unom! – nyafogott tovább a herceg, és hisztisen hátat fordított Sztreptusznak. Málnanyelv hercegnő kihúzta szájából a nyalókát, és megcélozta vele a kapitányt. A nyalóka surrogva repült át a termen, és nagyot koppant a harcos fején. Leesni azonban nem tudott, mert egyből hozzáragadt a kapitány homlokához. Tejbajusz herceg prüszkölve felröhögött. – Szép dobás volt, kisanyám. – Köszi – duruzsolta a hercegnő, és újabb nyalókát tömött a szájába. – Ó, te kis ábrándos nőcike! – hajolt közelebb Tejbajusz Málnanyelvhez, és belecuppantott a levegőbe. – Te husi-musi – rebegtette a szempilláját Málnanyelv is, és kedvesen megrángatta Tejbajusz tokáját. – Kis zsíros falatom... Dani tátott szájjal állt. Életében nem látott még ilyen utálatos alakokat.  – Hercegnő, hallgassanak meg! – hajolt meg alázatosan Sztreptusz kapitány. A homlokán még mindig ott remegett a rátapadt nyalóka. – „Hallgassanak meg!” – utánozta a kapitány rekedt hangját Tejbajusz. – Nem hallgatunk meg, csak ha popón puszilod a pillangót – folytatta a szemtelenkedést, és visítva felnevetett a saját viccén. Málnanyelv kihúzta a szájából az épp hogy csak megkezdett nyalókát, és ismét célba vette vele a kapitányt. Ezúttal az orrát találta el. Sztreptusz azonban továbbra is úgy tett, mintha mi sem történt volna. – Akit ma elfogtunk... – kezdett bele mondandójába. – Akit ma nem fogtunk el – zengte kórusban a herceg és a hercegnő. – ...régóta kerestük. – Régóta nem kerestük – visszhangozták Tejbajuszék. – Nem másról van szó... – folytatta Sztreptusz. – Tök másról van szó – vigyorgott pimaszul a hercegi pár. – Mint Mercurius lovagról – tette ki a mondat végére a pontot a kapitány. Néma csend támadt a teremben. Málnanyelv szájából kifordult az újonnan betömött nyalóka, Tejbajusz pedig félrenyelte a vaníliaitalát. Dani egy pillanatig nagyon büszke volt magára. Pontosabban szólva arra a személyre, akivel a jelek szerint összetévesztették. Hetykén kihúzta hát magát, és az utálatos hercegi pár szemébe nézett. – Na, erre varrjatok gombot, őundokságai! – ezt mondta a tekintete. – Azonnal hatástalanítani! – visította Tejbajusz, és beugrott a trónszéke mögé. – Haladéktalanul! – toldotta meg Málnanyelv, és négykézláb Tejbajusz után eredt. A vörös ruhás harcosok megragadták Danit, és kivonszolták a teremből. A két undokság pedig tágra nyílt szemmel bámult utána a trónszék biztos fedezékéből. VISSZA AZ OVISOK OLDALÁRA>>