– Mindig is imádtam a boltokat és a vásárok, piacok világát. Egyszer festettem egy képet a Limoges-i piacról, talán ki is van állítva itt – nézett körbe Hartmann.
Mire ezt kimondta, Muszorgszkij már a kép előtt állt.
– Limoges nagyon más volt, mint Párizs. A középkori házak, a vízpart, az árkádos piac semmi máshoz nem hasonlított, amit eddig láttam. A piacra egy kora nyári hétvégén mentem el. A félhomályos boltívek alatt virágárusok színes kavalkádja, viaszgyümölcsök és viaszvirágok, a legkülönbözőbb gyerekjátékok hevertek halomban. A játékok körül mosolygós, pirospozsgás dadák és ünneplőbe öltöztetett gyerekek sétálgattak. A kinti, félkörívben elhelyezett asztalokon köpcös, bajuszos görög árusok pakolták ki a szirupos gyümölcsöket.
A csecsebecséket kínáló kofák veszekedtek leendő vevőikkel, akik túlságosan drágának tartották, a parányi tükröket és a mézeskalács szíveket.
– Végre megtaláltam a tehenemet! – kiáltott Szalmatelki úr a kofáknak, akik semmiféle érdeklődést nem mutattak a hír iránt, inkább folytatták az alkudozást és rikácsolást. Így az úr leforrázva az érdektelenségtől továbbhaladt, hogy másokat próbáljon meg ámulatba ejteni a nagy hírrel.
Majolika asszony éppen porcelán fogsorát mutogatta a jáspisvázákat árusító standnál. Hiába, no, Limoges mégiscsak a francia porcelán városa.
Sokáig kavarogtam a zűrzavarban, egy zacskó friss cseresznyét ropogtatva, mikor Pantaleon úr kocogtatta meg a vállamat.
– Ön az Hartmann úr? – kérdezte.
Mikor megfordultam, rögtön szembetűnt szomorú tekintete, kezében rongyzsebkendőt szorongatott, próbálta vele eltakarni hatalmas, vörös orrát.
– Én vagyok Pantaleon úr! Valami baj történt?
– Az orrom! Rettentően vörös! Ön festő, ha jól értesültem, nem tudna esetleg…javasolni valamit?
– Mire gondol?
– Színekre Hartmann úr, színekre!
– Ha jól értem be szeretné színezni az orrát?
Pantaleon úr körülnézett, s úgy súgta:
– Pontosan! Van valami javaslata?
– Várjon itt egy percet! – szóltam oda a zsebkendő mögé bújt úrnak.
Végigrohantam a boltívek alatt, egyenesen a Bolondító Beléndek női ajakszínező és púderbolt felé vettem az irányt. Az emberek unottan rótták a köröket a piacon, néha elnyomtak a tenyerükben egy ásítást. Mikor eltűntek, beléptem. Halványzöld és sárgásrózsa arcpúdert és bőrjavító rudacskát kértem az eladó kisasszonytól. A helyzet több volt, mint különös. Még az arcpirosítók és a kölnivizek is elszégyellték magukat a kirakatban, de segíteni szerettem volna Pantaleon úrnak, aki még mindig ott állt az egyik árkád rejtekében, zsebkendővel az arca előtt. Félrevontam és elkezdtem a munkát. A halványzöld rudacskával elfedtem a piros színt az orron, aztán a sárgásrózsa púderrel néhányat pamacsoltam az arcán és kész is volt. Odarohant a mézeskalácsszíveket áruló kofához, felkapott egy tükrös szívet és belenézett.
– Köszönöm drága barátom! – nézegette magát elégedetten. – Ez kitűnő megoldás lesz, így bátran mehetek emberek közé!
– Örülök! Aztán itt ne felejtse a festékeket! – nyújtottam utána a papírzacskót, sietve elvette és távozott.
Muszorgszkij próbálta elfojtani a nevetést, de nem sikerült. A látogatók furcsán néztek rá, így szája elé kapta a kezét és köhögést imitálva arrébb sétált egy másik képhez.
<<VISSZA A KÖTETHEZ
|