- Mi bajod, kedves Mese? – kérdezte a királynő – Amióta megjöttél, olyan bús és olyan levert vagy! Nem árulnád el anyádnak, mi nyomja a szívedet? - Ó, édesanyám – felelte a Mese – mostanáig sem hallgattam volna, ha nem tudnám, hogy az én bánatom neked is fájni fog. - Csak mondd el – biztatta a királynő. – A bánat olyan, mint a kő: egymagunk leroskadunk alatta, ketten könnyen elvisszük az útból. - Hát akkor halld – felelte a Mese – Tudod, milyen szívesen forgok az emberek közt, milyen örömest elüldögélek a legszegényebbek kunyhójának küszöbén is, hogy munkájuk után egy kicsit elbeszélgessek velük; s azelőtt ők is barátságosan nyújtották felém kezüket, ha megláttak, és mosolyogva elégedetten pillantottak rám; de manapság már nyoma sincs ennek! - Szegény lányom! – szólt a királynő, és megsimogatta a Mese könnytől nedves arcát. – De hátha csak képzelgés az egész! - Higgy nekem, anyám – felelte a Mese – nagyon is jól érzem, hogy már nem szeretnek engem. Amerre csak járok-kelek, hideg tekintettel fogadnak; sehol nem néznek már jó szemmel… - Ej, hát, ha az idősebbek nem becsülnek, fordulj a gyerekekhez. Ők az én szívem kedveltjei; nekik küldöm legszebb képeimet testvéreiddel, az Álmokkal, s magam is gyakran leszálltam már hozzájuk, megöleltem, megcsókoltam őket, és sok szép játékot játszottam velük. Ismernek is engem, bár a nevemet nem tudják; s azt is gyakran megfigyeltem, hogy éjszakánként föl- fölmosolyognak csillagaimra, reggelente pedig, ha csillogószőrű barikáim végigvonulnak az égen, örömükben tapsikolnak. S még akkor is szeretnek, ha már fölserdültek; a kedves-szép lányoknak segítek tarka bokrétát kötni, és a vad fiúk elcsöndesednek, ha egy-egy sziklatetőn melléjük ülök, a messzi kék hegyek ködvilágából égbe nyúló várakat és pompás palotákat idézek elibük, és az alkony vörös felhőiből hősi lovagseregeket és csodálatos zarándokvonulásokat varázsolok nekik. - Ó, a kedves gyermekek! – kiáltott megindultan a Mese – Jól van: velük még egyszer megpróbálom… - Igen, édes lányom – mondta a királynő – a gyerekekkel kell megpróbálnod. De hogy a kicsinyeknek is tessél, és a nagyok se taszítsanak el: hadd öltöztesselek föl valami tetszetős ruhába. Nézd csak, ez majd egészen jól illik rád. Intett, és szolgálói nyomban elősiettek – egy almanach köntösével. Színes kelméből készült, s tarka képek, érdekes alakok csillogtak szövetében. A Mese szégyenkezve sütötte le szemét a díszes öltözetben, a királynő azonban kedvtelve jártatta rajta a szemét. - Menj, lányom, és áldásom kísérjen. Ebben a köntösben talán majd azoknak a szívét is megejted, akik igénytelen, egyszerű ruhádban elutasítanak. A Mese tehát újra leszállt a földre. Dobogó szívvel közeledett a kapu felé, amelynél a híres-okos őrök silbakoltak. Fejecskéjét lehajtotta, összehúzta magán színpompás köntösét, s aggódó léptekkel osont előre. - Megállj! – kiáltotta egy nyers hang. A Mese riadtan megtorpant; fejét fölemelte, sötét szeme kerekre nyílt. - A Mese! – nevetett teli torokból az őrség – Nézd csak, a Mese! És miféle öltözékben! Mondd csak, hogyan jutottál ehhez a tarka ruhához? - Édesanyám adta rám – rebegte a Mese - Úgy? Szóval álruhában akar becsempészni téged hozzánk? Azt már nem! Kotródj innen, mégpedig sietve! - De én a gyerekekhez szeretnék menni – könyörgött a Mese – Hozzájuk talán csak beengedtek? - Hogyne, hogy telebeszéld mindenféle ostobasággal a fejüket! – dohogta az egyik őr; hanem egy másik közbe lépett: - Ej, hadd lássuk, hátha ezúttal tud valami érdekeset. - No, nem bánjuk – egyeztek bele a többiek is. – Mutasd meg a tudományodat; hanem igyekezzél, nem vesztegelhetjük rád a drága időnket! A Mese kinyújtotta karját, és különféle jeleket rajzolt a levegőbe. Nyomban tarka képek rajzottak elő. Karavánok tevékkel, lovakkal, nyalka lovasok, sátrak a sivatag homokján; tengerek viharmadarakkal és imbolygó hajókkal; néma erdők és néptől nyüzsgő utcák, terek; harcos vitézek és békés nomádok – mindez ott kavargott előttük; színes és mozgalmas képekben, pergő jelenésekben. A Mese a nagy varázslásban nem is vette észre, hogy a kapu híres-okos őrei sorjában elaludtak. Éppen újabb varázsjelet akart a levegőbe írni, amikor egy barátságos férfi lépett hozzá, és kézen fogta. - Nézd csak, kedves Mese – mutatott az alvókra – ezeknek nem valók a te tarka képeid. Surranj be gyorsan a kapun, s én majd békés, meghitt szállást adok neked a házamban, ott nyugton ellakhatsz, kedvedre elélhetsz. Ha fiaim és lányaim jól megtanulták a leckéjüket, pajtásaikkal együtt fölkereshetnek téged, és te majd mesélsz nekik. Jó lesz így? -Ó, boldogan megyek veled az én kedves barátaimhoz, a gyerekekhez! – kiáltott föl a Mese – Igyekezni fogok, hogy vidám, kellemes órákat szerezzek nekik! A derék férfi elégedetten bólintott, s karját nyújtotta a Mesének, úgy segítette át a hanyatt horkoló őrök lábain. A Mese pedig, ahogy az őrökön túljutottak, mosolyogva nézett körül, aztán gyorsan besurrant a kapun.