Ezekkel a francia kisiskolásokkal mindig baj van. Pedig hát, mint a báránykák. A kis Nicolas csak ül a padban, a többi ártatlan osztálytársával együtt, figyelnek a tanító nénire - akinek majdnem mindig szót fogadnak -, s a végén a tanító néni majdnem mindig ideges lesz, az igazgató úr a fejét fogja, a helyettes tanár betegállományba megy, s amíg a miniszter iskolalátogatása tart, addig a kis Nicolas osztályát bezárják a mosókonyhába. De hát ki tehet róla, hogy a szakfelügyelő beletenyerel a kiömlött tintába, s utána megsimogatja a homlokát? Hogy a díszünnepségen Nicolas-ék egy kicsivel gyorsabban éneklik a himnuszt, mint a felsősök, és hiába győznek két sorral, még őket szidják össze? Tán ők a hibásak, hogy a fényképész elmenekül mielőtt elkészült volna az osztálykép? Bizony ők cseppet sem hibásak, ez rendre kiderül ezekből a kis történetekből, a Franciaországban igen népszerű szerzőpáros, az író Goscinny és a mulatságos rajzok készítője, Sempé könyvéből. Ártatlan a kis Nicolas is és barátai, osztálytársai is. A kis Nicolas álmélkodik, hogyhogy mindenki jót akar, mégis mindig összegabalyodnak a dolgok? S álmélkodik az olvasó is: ezek a francia kisdiákok - hogy hasonlítanak a magyar kisdiákokra!     Előszó Az ötvenes évek elején egy belga hetilapban megjelent egy humoros kis rajzom azzal a címmel, hogy A kis Nicolas. A hetilap párizsi irodájában találkoztam René Goscinnyval. Képregényeket és elbeszéléseket írt. Hat évvel idősebb volt nálam, és New Yorkból jött, ami igen nagy hatással volt rám. Finom nyakkendőt viselt, jól szabott öltönyt kétsoros zakóval, és egy kis belső zsebből előhúzott öngyújtóval adott tüzet a hölgyeknek. A megismerkedésünk napján meghívott vacsorázni egy étterembe. - Szereti a tengeri sünt? - kérdezte. Azt se tudtam, hogy mi az. Örült, hogy ő ismertethet meg a különleges ínyencséggel. Viszonzásképpen a vacsora végén megkérdeztem, hogy szereti-e a zenét. Udvariasan, de lelkesedés nélkül igennel válaszolt. Meghívtam, hallgasson meg nálam két lemezt. Azt hitte, viccelek. Megmászattam vele a hat és fél emeletet a 18. kerületi cselédszomábimg, és nagy büszkén felmutattam neki a két lemezt, Ravel Pavane egy infánsnő halálára című művét és egy dzsesszlemezt; ez utóbbit rögtön fel is tettem a vacak kis gramofonomra. Néhány ütem után megkérdeztem - Hányan vannak? - Tessék? - Hány zenész van a zenekarban? - Hét - felelte...

Tartalom